„És íme, igen jó volt”: A pozitívum meglátása

„És íme, nagyon jó volt”: A pozitívum meglátása A teremtés legvégén, közvetlenül az első sábát előtt, Isten rátekintett a világra, és látta, hogy והנה טוב מאד – „És íme, nagyon jó volt” (Berésit 1:31). Rav Yaakov Kaminetzky megjegyezte, hogy a והנה („íme”) szót általában valami váratlanra használják. A Tóra például azt mondja, hogy amikor Rivka megszülte gyermekét, והנה תומים בבטנה – „íme, ikrek voltak a méhében” (Berésit 25:24). A várandós nők arra számítanak, hogy csak egy gyermeket hoznak világra, és a jelenlévők meglepődtek, amikor két csecsemő jött ki a méhéből. Egy másik példa, amikor közölték Yoseffel, hogy הנה אביך חולה – „íme, apád beteg” (Berésit 48:1). Bölcseink azt tanítják, hogy az ókorban az emberek nem betegedtek meg haláluk előtt, ezért Yaakov betegsége váratlan dolog volt. Hasonlóképpen, a והנה טוב מאד kifejezés a meglepetés vagy valami ellentmondásos elemét sugallja. A teremtésnek számos olyan aspektusa van, amelyet aligha tekintenénk „jónak” – például a halál, a betegség, a háború és az ember negatív hajlamai. A teremtés folyamatának végén azonban, éppen amikor az első sábát kezdődött, Isten kijelentette: הנה טוב מאד – ellentétben azzal, amit elsőre gondolhatnánk, a világ nem csupán jó, hanem „nagyon jó”. A Hovot Ha’levavot (6:6) elmondja egy bizonyos jámbor ember híres történetét, aki tanítványaival sétált, és elhaladt egy erős bűzt árasztó kutyatetem mellett. A tanítványok felkiáltottak: „Milyen büdös ez a tetem!” A jámbor ember erre azt mondta nekik: „Nézzétek, milyen fehérek a fogai!” A tanítványok azonnal megtanulták a leckét, és megbánták, hogy a negatívumra összpontosítottak ahelyett, hogy valami pozitívat mondtak volna. A Hovot Ha’levavot megjegyezte, hogy ha ez az ember képes volt valami pozitívat mondani egy döglött kutyáról, akkor bizonyára mi is képesek vagyunk minden élő ember pozitív tulajdonságait megtalálni és azokra összpontosítani. És pontosan ezt az üzenetet kívánta átadni a jámbor ember a tanítványainak – hogy hozzászoktassák magukat ahhoz, hogy pozitívan beszéljenek, és meglássanak mindent, ami pozitív a világban. Rabbenu Yonah megemlíti ezt a történetet a Sha’areh Teshuvah című művében (3:217), és ezt írja: כי דרך הישרים לכסות על כל פשעים ולשבח האדם כי נמצא בו דבר טוב „Mert az igazak útja, hogy elnézik minden vétkét, és megdicsérik az embert a benne található jó tulajdonságokért.” Rav Shimshon Pincus (Tiferet Shimshon, 157. o.) hozzátette, hogy ez a jámbor ember nem csupán egy leckét próbált átadni. Amikor meglátta a tetemet, elméje természetes módon a fehér fogakra összpontosított. A והנה טוב מאד fogalma, vagyis az, hogy mindig meglássa a jót, annyira beléivódott, hogy első ösztöne egy rothadó állattetem láttán ez volt: „Nézzétek, milyen fehérek a fogai!” Amikor Rav Povarsky, a Ponevezhi jesiva ros jesivája elmondta Rav Eliyahu Dessler gyászbeszédét, חסיד-nek (jámbor embernek) nevezte őt. Elmagyarázta, hogy a Hovot Ha’levavot, amikor ezt a történetet elmondja, a jámbor emberre úgy utal, mint אחד מן החסידים („a jámbor emberek egyikére”). Bárki, aki rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy minden emberben és minden helyzetben a pozitívumokat keresi, valóban חסיד, ezért Rav Desslert, aki ezt a tulajdonságot megtestesítette, חסיד-nek kell tekinteni. Rav Meir Hadash z”l, a ješivat Hevron másgiahja abban az időben tanult a jesivában, amikor azt a szlobodkai Alter („Idős”) (Rav Nosson Tzvi Finkel a”h) vezette. Elmesélte, hogy egy évben, Szimhat Tórán, a jesiva egyik, motiválatlanságáról ismert növendéke ivott, és kissé lerészegedett. Mivel a szokásosnál felszabadultabbnak érezte magát, a diák beszélt spirituális törekvéseiről, valamint arról, mennyire szeretne fejlődni a Tórában és a vallásgyakorlásban. Rav Hadash hallotta, amit a fiú mondott, és még aznap odament az Alterhez, hogy izgatottan elmondja neki, mennyire szeretne ez a fiatalember valóban fejlődni. Az Alter így válaszolt: „Amikor Erec Jiszráélbe érkeztünk, minden fiú felemelkedett és lelkes volt – de én ebben a diákban nem láttam semmiféle felemelkedést vagy lelkesedést. Annak köszönhetően, amit elmondtál nekem, most már látom, hogy ő is felemelkedett és lelkes.” Ezután hozzátette, hogy bárcsak korábban tudott volna erről, mert akkor megtisztelte volna ezt a diákot azzal a kiváltsággal, hogy a hakafot során ő tarthatta volna a Tóra-tekercset. Az Alter úgy döntött, hogy hakafot sheniyot – további hakafotot – tart a Szimhat Tóra utáni éjszakán, amit egyébként nem szokott megtartani, hogy megadhassa ennek a fiatalembernek azt a megtiszteltetést, hogy a Tóra-tekercscsel táncoljon. Rav Meir Hadash megmutatta az Alternek ezt a Hovot Ha’levavot által elmondott történetet, rámutatva, hogy ő is képes volt meglátni a jóságot minden egyes emberben. Rav Yehuda Mintzberg elmesélte, hogy egy bizonyos nagy jeruzsálemi bölcs élete vége felé elgyengült, és kerekesszék használatára kényszerült. Amikor először hozták oda hozzá a kerekesszékét, és először használta, felnézett az ég felé, és ezt mondta: „Köszönöm, Hasem. Öregkoromban, amikor gyenge vagyok, és a lábaim már nem tudnak hordozni, Te biztosítottál számomra egy széket, hogy közlekedni tudjak!” Egy olyan pillanatban, amikor a legtöbb ember depresszióssá válna, ő meglátta a pozitívumot, és örömöt, valamint hálát érzett. Az élet bármely helyzetében dönthet úgy az ember, hogy a „fehér fogakat” látja ahelyett, hogy a negatívumokra összpontosítana. A Gemara a Sábát traktátusban (58a) megjegyzi, hogy a „jó vendég” olyan vendég, aki az asztalon lévő összes kenyeret, bort, húst és desszertet látja, és ezt gondolja magában: „A házigazdám mindezt a fáradságot vállalta értem!” Ezzel szemben a Gemara ezután azt tanítja, hogy a „rossz vendég” olyan vendég, aki ahhoz képest, hogy mi minden van az asztalon, azt nézi, milyen keveset evett és ivott, és ezt gondolja magában: „Miért kellene hálásnak lennem? A házigazdám mindezt a feleségéért és a gyermekeiért tette.” A rabbik azt tanítják nekünk, hogy mindannyian Isten „asztalának” „vendégei” vagyunk, és „jó vendégeknek” kell lennünk azáltal, hogy meglátjuk a világ minden szépségét és jóságát, és hálát érzünk. Ahelyett, hogy panaszkodnánk, vagy azt gondolnánk, hogy Isten valójában nem tesz túl sokat értünk, arra kell nevelnünk magunkat, hogy meglássunk minden pozitívumot, és hálásnak érezzük magunkat. Rav Ades egyszer részt vett egy sevá berahot ünnepségen, és látta, hogy egy fiatalember belépett, és nem tetszett neki a májkrém szaga. Megjegyzést tett a máj kellemetlen szagára, ezért egyik vendég sem evett belőle, és az egész a szemétbe került. Rav Ades elhatározta, hogy ettől kezdve, valahányszor sevá berahot ünnepségen vesz részt, ügyelni fog arra, hogy megjegyezzen valami szépet és elegánsat – a zsemléket, az abroszokat, az üvegedényeket és így tovább. Annak érdekében, hogy ne befolyásolja annak a fiatalembernek a negativitása, Rav Ades elhatározta, hogy minden ilyen eseményen külön erőfeszítést tesz a pozitívumok megfigyelésére. Ez kell, hogy legyen a hozzáállásunk mindig, de különösen sábátkor, amikor lezárjuk a munkahetet, és megállunk, hogy felismerjük életünk minden áldását. Ilyenkor külön erőfeszítést kell tennünk, hogy a problémákon és nehézségeken túltekintve meglássunk mindent, ami jó és szép az életünkben és a világban, valamint dicséretet és köszönetet mondjunk a Mindenhatónak mindazért, amit tesz.