
Embrace Shabbat
A sábát köszöntésére való sietés szegulája
Lectured by Rabbi David Sutton
This version was translated from the original transcript. If you notice a mistake, please click to submit corrections.
A sábát köszöntésére való sietség szegulája
A hagyomány szerint a sábát tíz perccel korábbi elfogadása péntek délután olyan szegula, amely segítséget hozhat különféle problémák és válságok esetén.
Érdemes időt szánnunk arra, hogy általánosságban elgondolkodjunk a szegulák fogalmán, hogy megfelelő módon és helyes szemlélettel közelítsünk hozzájuk. Nem szabad félrevezetnünk magunkat azzal, hogy a szegulát valamiféle mágikus, „hókuszpókusz” mechanizmusként érzékeljük. Amikor azt mondjuk, hogy a sábát korábbi elfogadása segítséget hozó szegula, ez nem azt jelenti, hogy akinek problémája van, egyszerűen elkezdheti a sábátot a tényleges időpont előtt, majd úgy érezheti, mintha megnyomta volna a megfelelő gombot, amely megoldotta a dilemmáját. A szegula fogalma sokkal mélyebb és jelentőségteljesebb.
Egy közelmúltbeli élményem segíthet megmagyarázni és tisztázni számunkra a szegulák természetét. Egy izraeli utazás során abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam és beszélhettem Hacham Yehuda Adesszel, a Yeshivat Kol Yaakov ros jesivájával. Elmondta, hogy az előző este a jesiva összejövetelt tartott az egykori növendékek számára, azzal a céllal, hogy lelkesítse őket, és egyben segítségüket kérje a jesiva számára történő adománygyűjtésben. Egy bizonyos avrech (fiatal, házas tanuló) az összejövetel után odalépett a ros jesivához, hogy megbeszéljen vele egy személyes problémát, amellyel küzdött. Azt mondta, hogy ha Rav Ades imádkozna érte, hogy ez a probléma megoldódjon, akkor vállalná, hogy egy bizonyos összeget összegyűjt a jesiva számára.
Rav Ades elmondta nekem, hogy beleegyezett, és imádkozott a fiatalemberért, de nyugtalanította a dolog. Sajnálatát fejezte ki amiatt a hozzáállás miatt, amely sok emberben megvan: úgy érzik, hogy egyszerűen „megvásárolhatják” egy rabbi imáját, mintha a rabbinak áldásokkal teli raktára lenne, amelyek árucikkekhez hasonlóak, és az embereknek csupán fizetniük kellene neki valamelyik áruért. Nagy szerénységében Rav Ades hozzátette, hogy különösen kényelmetlenül érzi magát, amikor az emberek áldásait és imáit kérik, mivel nem tartja magát méltónak arra, hogy imái meghallgattassanak. Megjegyezte, hogy negyven évvel korábban nagyobb koncentrációval imádkozott, így talán akkor méltóbb volt arra, hogy segítségre szoruló emberek megkérjék, imádkozzon értük. Mindazonáltal időnként előfordul, hogy emberek pénzt adományoznak a jesivájának, és az értük mondott imái hatásosak. Ennek oka – magyarázta – kettős. Először is, a Tóra támogatása önmagában, függetlenül attól, hogy a rabbi imádkozik-e az adományozóért, összekapcsolja az embert a Tóra világával, és ezáltal áldást hoz. A Tóra az áldás nagyszerű forrása, ezért az, ha valaki kapcsolatot teremt a Tóra tanulásával, például annak támogatása révén, képes áldást hozni. Valóban, a híres Mashgiach, Rav Shlomo Wolbe gyakran mesélte, hogy amikor emberek a Hafetz Haimhoz jöttek, és azt kérték, hogy áldja meg őket, ő így válaszolt: „Azt gondoljátok, hogy áldásgyár vagyok? Egyetlen Misnayot-fejezetben több áldás van, mint az egész testemben. Ha áldást akartok, menjetek és tanuljatok!” Hasonlóképpen mesélik, hogy Rav Elchahan Wasserman, a Hafetz Haim tanítványa, ezt mondta azoknak, akik áldást kértek tőle: „Tegyetek meg mindent, amire a Tóra utasít benneteket, és akkor az áldásotok biztosítva van.” Egy alkalommal, amikor Rav Elchanan Londonban járt, és a sábátot Rav Asher Sternbuchnál töltötte, vendéglátója megkérte, hogy áldja meg a fiát, aki akkor még iskolás volt, Rav Elchanan pedig azt válaszolta, hogy tanulni fog a fiúval. A fiú eleinte nem értette a Gemara azon részét, amelyet tanultak, ezért Rav Elchanan elmagyarázta neki. „Ez az ő áldása” – mondta Rav Elchanan. „Most már érti a Gemarát.”
Másodszor, Rav Ades azt mondta, hogy a jesivának való adományozás az אמונת חכמים kifejeződése: a Tóra bölcsei iránti tiszteleté és megbecsülésé, valamint a beléjük vetett bizalomé. Ez szintén az áldás nagyszerű forrása. A rabbinak nincsenek mágikus képességei, mintha egy „dzsinn” lenne egy palackban, akit némi pénzért szabadon enged. Inkább arról van szó, hogy amikor valaki kifejezi tiszteletét a Tóra és a Tóra tekintélye iránt, méltóvá válik arra a különleges áldásra, amelyet a Tóra hoz a világba.
A ros jesiva által közvetített üzenet az, hogy a szegula jelentősége és ereje nem magában a cselekedetben rejlik, hanem abban, hogy az ember kapcsolatot teremt a szentség és az áldás forrásával.
Rav Yitzhak Alfia (Haddad) (1878–1955) nagy tudós és kabbalista volt, aki Aleppóban született, majd később Jeruzsálembe költözött. Egy Kuntrus Ha’yehieli című művet állított össze, amely jól ismert arról, hogy bevezet egy תענית דיבור programot, amelynek során az ember egyetlen nap alatt háromszor elmondja Tehillim egész könyvét, és egész nap tartózkodik minden üres beszédtől. Ez a mű egy szegulákról szóló részt is tartalmaz, amelyben megemlít egy szegulát: adományt kell adni, amikor valaki családjában valaki súlyosan megbetegszik, Isten ments. Rav Alfia egy Rabbi Yaakov ben Yosef Menashe Sutton nevű férfiról mesél, akinek nagy családja volt, és nehézséget okozott számára annak eltartása. Anyagi nehézségei ellenére azonban, valahányszor egy családtagjának orvoshoz kellett mennie, először a gyógykezelés díjának kétszeresével megegyező jótékony adományt adott Tóra-tudósoknak. Úgy érezte, hogy amikor családjában valaki megbetegszik, először Hasem segítségét kell kérnie, mielőtt orvos segítségét keresné, és mivel Hasem segítsége kétségtelenül sokkal fontosabb, legalább kétszer annyit érdemel, mint amennyit az orvos kapott. Rav Alfia elmagyarázta, hogy amikor valaki Hasemhez fordul, és képességein túl támogatja a tudósokat, akkor Hasem לפנים משרות הדין módon bánik vele – többet ad neki annál, mint amit megérdemel. Hasem ezután gondoskodni fog arról, hogy az orvos helyes diagnózist állítson fel, és hatékony kezelést biztosítson.
Ez az a helyes hozzáállás, amellyel a rabbik áldásaihoz és a szegulákhoz kell viszonyulnunk. Ez nem „hókuszpókusz”, és nem egy áldásokkal teli raktár, amelyet egy rabbi eladásra kínál, mi pedig megvásárolhatunk. Arról szól, hogy komoly és jelentőségteljes módon kapcsolatot teremtsünk a Tórával és Hasemmel, növeljük tudatosságunkat az isteni gondviselésről és Istennek a világ, valamint az életünk feletti irányításáról, és ez az, ami elhozza számunkra a szükséges áldást.
Ezt szem előtt tartva térjünk vissza ahhoz a szegulához, hogy péntek délután tíz perccel korábban fogadjuk el a sábátot. Rav Shlomo Levenstein U’matok Ha’or című művében megjegyzi, hogy a péntek esti Lecha Dodi imában kifejezzük vágyunkat, hogy kimenjünk a sábát köszöntésére: לקראת שבת לכו ונלכה כי היא מקור הברכה – „Gyertek, menjünk a sábát köszöntésére, mert az az áldás forrása.” Nem akarunk várni, amíg a sábát eljön, hanem inkább sietve elébe akarunk menni, mert felismerjük, hogy az minden áldás forrása. Ez a korai sábát-elfogadás szegulájának jelentése. Azt jelenti, hogy megértjük és értékeljük a sábát különleges, szent minőségét, ezért alig várjuk, hogy eljöjjön. Lelkesedéssel és izgalommal sietünk elébe, ahelyett hogy közömbösen várnánk az érkezését. Rav Chaim Kanievsky valóban azt tanította, hogy amikor valaki teljesíti ezt a szegulát, és korábban kezdi a sábátot, a többletidőt Tehillim olvasásával, imádkozással vagy Tóra-tanulással kell töltenie. Ez nem valamiféle mágikus erő, amelyet azzal váltunk ki, hogy tíz perccel korábban kezdjük a sábátot, mint mások. Inkább arról van szó, hogy értékeljük: a sábát különleges, egyedülálló kedusával rendelkezik, amellyel kapcsolatot szeretnénk teremteni, és ez az, ami áldást hoz számunkra.
Emeljük hát tudatosságunkat a sábát különleges szentségével kapcsolatban, értékeljük a kedusát, amelyet magával hoz, és péntek délután lelkesedéssel és buzgósággal siessünk a köszöntésére. Így képesek leszünk kapcsolatot teremteni egyedülálló szentségével, és szoros köteléket kialakítani vele – ez mind közül a legnagyobb szegula.
