A harag elkerülése – Az első lépés

A harag elkerülése – Az első lépés A Gemara a Masechet Shabbatban (118b) azt mondja, hogy ha valaki megfelelően megtartja a Sábátot, akkor „még ha olyan bálványokat imád is, mint Enos nemzedéke, megbocsátást nyer”. Még ha valaki olyan mélyen elmerül is a bálványimádásban, mint Enos nemzedéke, az első nemzedék, amely idegen istenségeket imádott, a Sábát megfelelő megtartása révén bocsánatot nyerhet. A Gemarából az következik, hogy a Sábát megtartása a bálványimádás ellentéte, és ezért képes visszafordítani a bálványimádás kedvezőtlen spirituális hatásait. Néhány oldallal korábban (105b) a Gemara ezt tanítja: „Aki haragjában megszaggatja ruháit, haragjában összetöri edényeit, vagy haragjában eldobja a pénzét, azt a szemetekben bálványimádónak kell tekinteni.” A Gemara szerint a harag kapcsolatban áll a bálványimádással. Ebből következik, hogy a Sábát, amely úgymond a bálványimádás ellensúlyaként áll, olyan időszak, amikor különleges erőfeszítést kell tennünk a harag elkerülésére. A Gemara ezután elmagyarázza, miért kell a féktelen haragot ilyen súlyosnak tekinteni: „Mert ez a rossz ösztön mestersége – ma azt mondja neki, hogy tegyen meg valamit, holnap valami mást, míg végül azt mondja neki: »Menj, imádj bálványokat!«, és ő elmegy és imádja azokat.” A yetzer ha’ra (rossz ösztön) úgy végzi munkáját, hogy az embert önmaga feletti uralmának elvesztésére készteti, és ezt a leghatékonyabban a haragon keresztül teszi. Amint az ember elveszíti önuralmát, olyannyira, hogy dühkitörésekben tör ki, a yetzer ha’ra irányítása alá kerül, amely ezután fokozatosan elvezetheti őt a bálványimádáshoz. Az üzenet az, hogy amint az ember akár csak kissé is megadja magát a yetzer ha’rának, és enged egy kisebb dologban, a csatatér áthelyeződik, a yetzer ha’ra pedig újabb küzdelmet indít, ezúttal egy súlyosabb ügyet célozva. Ha az ember továbbra is lépésről lépésre megadja magát, végül akár bálványimádóvá is válhat. Ezért tanítja a Hovot Ha’levavot, hogy nem szabad könnyelműen venni a yetzer ha’ra felett aratott még kisebb győzelmeket sem – mert a yetzer ha’ra a saját kisebb győzelmeit sem veszi könnyelműen. Éppen ellenkezőleg: minden egyes kisebb győzelemre épít, miközben egy sokkal jelentősebb győzelemre törekszik. A Yated Ne’eman egyik nemrég megjelent cikkében Rabbi Elchanan Jacobowitz elmesél egy beszélgetést, amelyet Shalom Mordechai Rubashkinnal folytatott, amikor ő börtönben volt. A börtönben töltött első napon az őr odadobta neki az ételét, Rubashkin úr pedig ránézett, és látta, hogy az nem kóser tanúsítvánnyal rendelkező étel. Másnap a börtönőr látta, hogy a fogoly nem ette meg az ételét, és megkérdezte tőle: „Mi a baj? Nem akarsz enni?” „De, akarok enni” – válaszolta Rubashkin úr –, „de nem tudok.” „Miért nem?” – kérdezte az őr. „Mert az étel nem kóser” – magyarázta Rubashkin úr. „Tehát nem akarsz enni.” „De, akarok enni, csak nem tudok.” Ugyanez ismétlődött meg, miután a következő két étkezést is felszolgálták. Mindkét alkalommal megkérdezte az őr Rubashkin úrtól, miért nem akar enni, Rubashkin úr pedig azt válaszolta, hogy akar enni, de nem tud, mert az étel nem kóser, és körbe-körbe beszéltek. Rubashkin úr körülbelül 40 órán át nem evett egyetlen étkezést sem. Végül az őr visszatért egy dupla csomagolású, kóser tanúsítvánnyal ellátott étellel. Rubashkin úr azt mondta, hogy a yetzer ha’ra így működik. A kóser étel mindvégig ott volt, de neki át kellett mennie ezen a próbán. A yetzer ha’ra próbára tette, hogy lássa, megtörik-e. Rubashkin úr továbbá elgondolkodott azon a kérdésen, amellyel akkor küzdött, amikor először küldték börtönbe. Milyen szigorúan és hajthatatlanul kell ragaszkodnia ahhoz, hogy minden vallási szokását és gyakorlatát folytassa? Talán rugalmasabb megközelítést kellene alkalmaznia a körülményeire való tekintettel? Erre a kérdésre akkor válaszolt önmagának, amikor felidézett egy történetet, amelyet gyermekkorában hallott két chászid fiúról, akik együtt hajóztak Európából az Egyesült Államokba. A hajón összebarátkoztak, majd Ellis Islanden elbúcsúztak egymástól és különváltak útjaik. Egyikük felnőtté válva is teljes mértékben hű maradt chászid neveltetéséhez, míg a másik teljesen elhagyta a zsidóságot. Körülbelül harminc évvel az Egyesült Államokba érkezésük után a két férfi véletlenül találkozott egymással. Miután röviden beszélgettek, és megtudták egymás életének alakulását, a nem vallásos férfi megkérdezte a másikat: „Őszintén szólva, igazán csodállak, amiért mindezeken az éveken át kitartottál a hagyományod mellett. De mondd csak, tényleg szükséged van arra, hogy ezt a hatalmas, nevetséges külsejű kipát viseld a fejeden? Nem viselhetnél valami normálisat?” „Ez nagyszerű kérdés” – válaszolta a másik férfi. „A yetzer ha’ra ugyanezt a kérdést tette fel nekem azon a reggelen, amely New Yorkba érkezésem után következett. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy ha hallgatok a yetzer ha’rara, és megváltoztatom a kipámat, akkor a yetzer ha’ra másnap újabb kihívást állítana elém. Nem fog leállni. Amint egy lépéssel eltávolít, megkezdi munkáját, hogy a következő lépésre taszítson. Rájöttem, hogy sokkal jobban járok, ha minden egyes nap ugyanazt a harcot vívom, ami sokkal könnyebb, mint állandóan újabb harcokat vívni. Ezért az elmúlt 30 évben minden nap megküzdöttem a kipá kihívásával, és még nem veszítettem.” Miután felidézte ezt a történetet, Rubashkin úr elhatározta, hogy semmin sem fog változtatni. Minden apró szokást, amelyet normális életében megtartott, a börtönben is továbbra is megtart. Ha úgy nézünk szembe a kihívásokkal, hogy nem adjuk meg magunkat, erősebbé és nagyobbá válunk. Egyesek szerint ezért eszünk főtt tojást a Peszach-széderen – mert más ételekkel ellentétben, amelyek annál puhábbá válnak, minél tovább főzik őket, a tojás keményebbé válik. A tojás így a zsidó nép különleges tulajdonságát jelképezi: minél inkább „megfőznek” és próbára tesznek bennünket, annál erősebbé és elszántabbá válunk. Ezt az üzenetet közvetíti a Gemara a haragról szóló megjegyzésében. A yetzer ha’ra számára a legegyszerűbb módja annak, hogy a markába kerítsen bennünket, ha haragra gerjeszt minket. Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk a haragra, és amint haragra gerjedünk, elveszítjük önmagunk feletti uralmunkat, és bűnös hajlamaink irányítása alá kerülünk. Mit tehetünk a harag elkerülése érdekében? Hogyan erősíthetjük meg magunkat, hogy ellenálljunk annak a természetes hajlamnak, hogy haragra gerjedjünk azokkal szemben, akik zavarnak bennünket? Rabbi Ades azt mondta, hogy erre a kérdésre a Ramban híres intő levelében találjuk meg a választ, ahol ezt írja: תתנהג תמיד לדבר כל דבריך בנחת לכל אדם ובכל עת, ובזה תנצל מן הכעס שהיא מדה רעה להחטיא בני אדם. „Szoktasd magad ahhoz, hogy mindig minden szavadat nyugodtan, minden emberrel és minden időben mondd ki, és ezáltal megmenekülsz a haragtól, amely olyan negatív tulajdonság, amely bűnre készteti az embereket.” Ha hozzászokunk ahhoz, hogy mindig halk, nyugodt és szelíd hangon beszéljünk, sokkal kevésbé leszünk hajlamosak a haragra. Amint valakiben kiváltódik a harag, nagyon nehéz azt mondani neki, hogy ne haragudjon. A megoldás az, hogy általában véve szelíd modorúvá és nyugodttá képezzük magunkat. Ahogy Rav Ades elmagyarázta, az ember beszédhangja úgymond a hangulatának és érzéseinek hőmérője. Amikor valaki zaklatottnak és izgatottnak érzi magát, akkor még egy teljesen ártatlan, semleges kérdésre is valószínűleg haragos hangon válaszol. Ezért ha ügyelünk arra, hogy halkan beszéljünk, hozzászoktatjuk magunkat ahhoz, hogy nyugodtnak és összeszedettnek érezzük magunkat, és ezáltal elkerüljük a haragos kitöréseket. A Sábát különösen alkalmas idő arra, hogy hozzászoktassuk magunkat a בנחת beszédhez, és minden kapcsolatunkban megőrizzük nyugodt viselkedésünket. Ha továbbra is megvívjuk ezt a harcot a yetzer ha’ra ellen, elkerüljük a további harcokat, szabadok maradunk az irányítása alól, és védve leszünk kitartó erőfeszítéseitől, amelyekkel kudarcra akar késztetni bennünket.