Erőépítés

Az erő építése Az „emunah” szót általában „hitnek” fordítják, olyan axiómákra utalva, amelyeket igaznak fogadunk el, konkrétan a zsidó hit tizenhárom alapvető hittételére. Rav Yerucham Levovitz azonban egyik kiadott beszédében (Elul-Tishrei, 2. kötet) azt írja, hogy technikailag az emunah szó mást jelent. A paszuk Jésájá könyvében (22:23) ezt mondja: ותקעתיו יתד במקום נאמן – „Megbízható helyre szúrom őt cövekként.” Rási elmagyarázza, hogy a נאמן („megbízható”) szó ebben a versben azt jelenti, hogy az emberek támaszkodhatnak a cövekre, amikor nekidőlnek, és bízhatnak abban, hogy megtartja őket. Az emunah szó tehát, amely a נאמן szóval rokon, azt jelenti: „szilárd” és „erős”, mint egy cövek vagy rúd, amelyet szilárdan a helyére ültettek, és ott marad akkor is, amikor erős nyomás nehezedik rá. Amikor valakinek emunahja van, minden körülmények között szorosan és rendíthetetlenül kapaszkodik az Örökkévalóba. Erősen kitart akkor is, amikor az élet kihívásokkal és megpróbáltatásokkal teli, még a nehéz időszakokban is. Továbbra is imádkozik az Örökkévalóhoz, és bízik jóságában akkor is, amikor úgy tűnik, hogy imái válasz nélkül maradnak, akárcsak Mózes, aki 515 alkalommal imádkozott azért a kiváltságért, hogy beléphessen Erec Jiszráélbe, és csak akkor hagyta abba, amikor Hásem azt mondta neki, hogy álljon meg. A sábát egyik fő célja az emunah építése. Ez azt jelenti, hogy a sábát erősíti erőnket és elszántságunkat, képessé téve bennünket arra, hogy ellenálljunk bármilyen kihívásnak, amellyel a következő héten szembesülünk. Ezért kívánunk egymásnak Motza’eh Shabbaton örömmel שבוע טוב – „Jó hetet” –, és éneklünk Eliyahu Ha’navi-ról és Mashiah eljöveteléről szóló dalokat. Miután átmentünk a sábáton, megerősödünk és bátrabbá válunk, ezért derűsen és optimistán tekintünk az előttünk álló hétre. Megerősödött emunahunkkal várakozással tekintünk előre, bízva abban, hogy a múlt nehézségei és kihívásai a múltban maradnak, miközben új hétbe és új kezdetbe lépünk. Ezért mondjuk el havonta egyszer Motza’eh Shabbaton a ברכת הלבנה imát is, amelyben ez a kijelentés szerepel: דוד מלך ישראל חי וקיים – megerősítve a Dávid-ház örökkévalóságát. Elmagyarázták, hogy Dávid királysága olyan volt, mint a hold: bizonyos időszakokban nagy és sikeres, máskor pedig kicsi és alacsony sorú. Reménnyel és optimizmussal hagyjuk el a sábátot, ezért a holdra tekintünk, és teljes mértékben bízunk abban, hogy minden visszaesést, amelyet megtapasztalunk, jó szerencse és siker követ majd, ahogyan a hold is mindig újra növekedni kezd hanyatlásának időszaka után. Rav Matisyahu Salomon, a Lakewood Yeshiva nagyra becsült Mashgiahja mondta el a záróbeszédet a Siyum Ha’Shas rendezvényén a Madison Square Gardenben 1995-ben, amelyet a holokauszt hatmillió áldozatának emlékére szenteltek. Beszédében Rav Salomon elmesélte egy holokauszttúlélő történetét, akitől Rav Chaim Shmuelevitz megkérdezte, hogyan tudta megőrizni hitét öt év kényszermunkatábor után. A férfi elmagyarázta, hogy a nácik nem engedték meg a foglyoknak, hogy bármilyen micvát megtartsanak, és éjjel-nappal gondosan őrizték őket, de az egyetlen dolog, amit a nácik nem vehettek el a foglyoktól, az a hold volt. Néhány fogoly számon tartotta, mikor volt Rosh Hodesh, és mikor lehetett elmondani a ברכת הלבנה imát. Amikor a munkások a napi munka után visszasétáltak a barakkokhoz, mindkét oldalukon katonákkal körülvéve, a foglyok egymásnak suttogták, hogy elérkezett a ברכת הלבנה ideje, megfogták egymás kezét, és elmondták a berachah-t. Ennek az imának a jelképisége, amelyben azt kérjük, hogy a hold ismét ragyogjon fényesen, és soha többé ne csökkenjen a mérete, derűsen tartotta őket, és megőrizte emunahjukat. Így tartották magukat szilárdan, és kapaszkodtak továbbra is Hásembe. Az emunah, a megingathatatlan hit ellentéte a ye’ush – a kétségbeesés, amikor az ember többé nem kapaszkodik Hásembe, hanem egyszerűen feladja. Rav Yaakov Galinsky elmeséli egy holokauszttúlélő történetét, aki a háború alatt elveszítette egész családját, és mély depresszióba zuhant, olyannyira, hogy képtelen volt működni. Egyszerűen elveszítette minden reményét és vágyát arra, hogy új életet építsen magának. Rav Galinsky arra biztatta a férfit, hogy beszéljen a Hazon Ish-sel. A férfi visszautasította, míg végül Rav Galinskynek sikerült elvonszolnia őt a nagy bölcshöz. A Hazon Ish figyelmesen meghallgatta a férfi szívszorító történetét, majd elmesélte neki a saját történetét. Egy kis európai városban élt egy asszony, aki úgy tartotta el családját, hogy egy nagy pénzeszsákkal elutazott a nagyvárosba, nagykereskedelmi áron árut vásárolt, majd a városában haszonnal eladta. Egyik útján azonban elveszítette a pénzeszsákját. Mindenütt kereste, de sehol sem találta. Kétségbeesésében elment a helyi rabbihoz, és megkérte, hogy hirdesse ki a zsinagógában, hogy elveszett egy pénzeszsák. Mint kiderült, a zsákot a zsidó közösség egyik szegény tagja találta meg. A szegény ember meghallotta a hirdetést, elment a rabbi otthonába, és elmagyarázta, hogy a halachah szerint nem köteles visszaadni a zsákot. Hozzátette, hogy ez a zsák Hásem válasza volt az anyagi segítségért mondott imáira, hogy férjhez adhassa a lányát. A rabbi úgy vélte, hogy a férfinak halachikusan igaza van, de a biztonság kedvéért a kérdést Európa akkori vezető halachikus tekintélyéhez, Rav Yitzchak Elchanan Spektorhoz, Kovnából, továbbította. Rav Yitzchak Elchanan úgy döntött, hogy a férfinak vissza kell adnia a pénzt az asszonynak. Elmagyarázta, hogy általában, ha valaki elveszít valamit egy túlnyomórészt nem zsidók lakta városban, a megtaláló nem köteles visszaadni a tárgyat tulajdonosának, mert a tulajdonos feltehetően kétségbeesett, és elveszítette a reményt, hogy valaha visszakapja. Ebben az esetben azonban a pénzeszsák egy férjes asszony tulajdona volt, és a Gemara (Gittin 57a) megállapítja, hogy a férj de facto tulajdonosa mindannak, amivel a felesége rendelkezik. Mivel a pénzeszsák valódi jogi tulajdonosa a férj volt, ő pedig soha nem tudta meg, hogy elveszett, és ezért nem esett kétségbe, a pénz az övé volt. „Ugyanez vonatkozik önre is” – mondta a Hazon Ish a reményvesztett túlélőnek. Idézte a Gemara megjegyzését: אפילו חרב חדה מונח על צווארו של אדם על ימנע עצמו מן הרחמים – még ha egy hóhér pengéje nyugszik is az ember nyakán, nem eshet kétségbe, hanem továbbra is imádkoznia kell Hásemhez, hogy segítsen neki. Mindannyian Hásem küldöttei vagyunk ebben a világban – magyarázta a Hazon Ish a férfinak –, és csak Ő dönti el, mi történik. Mivel az Ő küldöttei vagyunk, nincs engedélyünk kétségbeesni. Amíg itt vagyunk ebben a világban, van feladatunk. Nincs jogunk elveszíteni a reményt, amíg Hásem nem veszítette el a reményt – ahogyan a feleség kétségbeesése elveszített pénze miatt jogilag jelentéktelen volt, mivel a férje nem veszítette el a reményt. A Tisha B’Av utáni hetekben átéljük a nehamah hét sábátját, amikor különleges haftarot olvasunk, amelyek a megváltás próféciáit tartalmazzák. Annak ellenére, hogy ismét átéltünk egy gyászidőszakot és Tisha B’Avot, és Mashiah még mindig nem érkezett el, mégis derűsek és reményteliek vagyunk. Szilárd, rendíthetetlen elszántsággal kapaszkodunk az emunahba, még ennyi évszázad után is. És a sábát adja meg nekünk ezt a bizalmat és optimizmust. Adja az Örökkévaló, hogy mindig erőt merítsünk a sábát élményéből, hogy egész életünkben rendíthetetlenül kapaszkodjunk Hásembe, még azokban az időkben is, amikor nehéz kihívásokkal küzdünk, és így minden körülmények között örömmel, megelégedettséggel és pozitív energiával éljünk.