Korán érkezni és későig maradni

Korán érkezni és későig maradni A Behaalotecha hetiszakaszban találunk valami nagyon szokatlant, amivel a Tórában sehol máshol nem találkozunk. A hetiszakasz közepén két verset (10:35–36) mindkét oldalán két jel vesz körül – fejjel lefelé fordított nun betűk, amelyek zárójelekre hasonlítanak, és így elkülönítik ezeket a verseket a szöveg többi részétől. Rási a Gemará alapján elmagyarázza, hogy ezt a két verset azért különítették el, mert valójában nem itt van a helyük. Természetes helyük a Tórában valahol máshol lenne, de ide helyezték őket כדי להפסיק בין פורענות לפורענות – hogy elválasszák egymástól a Tóra csapásokról szóló beszámolóit. Annak érdekében, hogy ne szerencsétlenségek megszakítatlan sorozatát olvassuk, a Tóra „megszakítást” iktatott közbe e két peszukim elhelyezésével. Ahogy a Ramban megjegyzi, Rási szavai nagyon nehezen érthetők. Igaz, hogy ezt a két peszukimot két szörnyű katasztrófa beszámolója követi – a מתאוננים bűne, amikor Beneh Jiszráél panaszkodott utazás közben, majd קברות התאוה, amikor húst követeltek. Azonban úgy tűnik, hogy e két vers előtt nem esik szó semmilyen katasztrófáról. Hogyan szolgálhatnak szerencsétlenségekről szóló történetek elválasztására, ha e két vers előtt semmi szerencsétlenség nem szerepel? A Ramban elmagyarázza, hogy valójában e peszukim előtt is szerepel egy katasztrófa. Az előző vers (10:33) így szól: ויסעו מהר ה' – a nép elindult a Szináj-hegyről. A Midrás ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy Beneh Jiszráél כתינוק הבורח מבית הספר – „mint egy iskolából elszaladó gyermek” – hagyta el a Szináj-hegyet. Vidáman, megkönnyebbülten távoztak, hogy többé nem kapnak micvákat, éppen úgy, ahogy a gyermekek zajosan kiszaladnak az osztályból és az épületből, amikor egy hosszú iskolai nap után megszólal a csengő, örvendezve annak, hogy most már megszabadultak az iskola felelősségeitől. A Ramban elmagyarázza, hogy ez valóban tragédia volt, mert ha nem lett volna bennük ez a megkönnyebbülés és „menekülés”, Beneh Jiszráél azonnal belépett volna Izrael földjére, ahelyett hogy negyven éven át a pusztában vándoroljon. Az ezt követő bűnök, például a kémek bűne, amely miatt Beneh Jiszráélt arra ítélték, hogy negyven évet töltsön a sivatagban, nem következtek volna be, ha a megfelelő hozzáállással és szemlélettel hagyták volna el a Szináj-hegyet. Kiderül tehát, hogy Beneh Jiszráél legelső bűne a Szináj-hegyről való elindulásuk után az volt, hogy nem értékelték, miről szólt a Szináj-hegy: a Tóra befogadásának, tanulmányozásának és megtartásának hatalmas kiváltságáról. A Tórát korlátozások és kötelezettségek sorozatának tekintették, amelyek megnehezítik az életet, ezért örvendeztek, amikor „véget ért”, amikor tudták, hogy több parancsot már nem kapnak. Sajnos ugyanez az ellenkező oldalon is igaz volt. A Sémot könyvében (15:22) azt olvassuk, hogy Mózes a tenger csodája után elvezette Beneh Jiszráélt a Jám Szuf partjától, hogy folytassák útjukat a Szináj felé: ויסע משה את ישראל מים סוף. Rási elmagyarázza, hogy az egyiptomi lovasok pompás arany- és ezüstdíszekkel ékesítették szekereiket, és mindezek a partra sodródtak, miután az egyiptomi hadsereg a tengerbe fulladt. Beneh Jiszráél teljesen lefoglalta a kincsek lázas keresése, és semmilyen érdeklődést nem mutattak aziránt, hogy a Szináj-hegy felé haladjanak, hogy megkapják a Tórát. Itt sem értékelték megfelelően azt a hatalmas kiváltságot, amelyet a Tóra biztosít számunkra, és nem ismerték fel, hogy a Tóra és a micvák sokkal értékesebbek még a legdrágább ékszerek bármilyen mennyiségénél is. Ahogy a Ma’aseh Hasem megjegyzi, az a gyermek, aki a nap végén elszalad az iskolából, reggel nem szalad az iskolába. Így ahogy Beneh Jiszráél elmenekült a Szináj-hegyről, amikor eljött az ideje, oda kellett őket vonszolni a Szináj-hegyhez. A Mo’ed Le’chol Hai ezt a gondolatot Jom Kippurra alkalmazza, konkrétan arra az arvit-imára, amelyet közvetlenül Jom Kippur befejezése után mondanak el. Ha valaki végigrohan ezen az arviten, koncentráció és érzés nélkül mormolva a szavakat, akkor úgy viselkedik, mint az iskolából elszaladó gyermek, és azt mutatja, hogy nem értékeli megfelelően, miről szól Jom Kippur. Ha elmenekül Jom Kippurtól, akkor bizonyára nem ismeri fel annak felbecsülhetetlen értékét. Ugyanez igaz a sábátra is. Nem szabad úgy tekintenünk a sábátra, mint egy teherre, amelyet kelletlenül viselünk, az élet szükségszerűségére, amelyet nincs más választásunk, mint elviselni. A sábáthoz úgy kell közelednünk, mint legértékesebb kincsünkhöz, a páratlan öröm és a határtalan áldások forrásához. Ha ez a szemléletünk, akkor sem kelletlenül lépünk be a sábátba, sem örömmel nem menekülünk el tőle. Ehelyett pénteken a lehető legkorábban kezdjük meg a sábátot, és Motza’eh Sábátkor a lehető legkésőbb fejezzük be. A sábát előtti vagy utáni további tíz perc jelentőségteljesen fejezi ki a sábáthoz való viszonyunkat, mert azt hirdeti, hogy ennek az időben lévő spirituális oázisnak minden pillanatát nagyra becsüljük, és izgatott várakozással sietünk elé. Rav Leib Bakst zt”l, a detroiti nagyra becsült ros jesiva egyszer úgy mutatták be, mint olyan személyt, akiben hatalmas mesirut nefesh (odaadás és önfeláldozás) van a Tóra iránt. Rav Bakst tiltakozott. Azt mondta, hogy ha valakit elvisznek egy fagylaltozóba, ahol száz különböző ízű fagylaltot kínálnak, és azt mondják neki, hogy annyit vehet magának, amennyit csak kíván, akkor a fagylalt evéséhez nincs szükség semmiféle mesirut nefeshre. Hasonlóképpen, mondta Rav Bakst, ha valaki valóban értékeli a Tóra értékét és nagyságát, akkor egyáltalán nem igényel önfeláldozást, hogy a Tóra tanulmányozásának szentelje magát. A sábát testi és spirituális élvezet forrása, ezért lelkesen kell sietnünk, hogy elkezdjük a sábátot, és nem szabad olyan gyorsan befejeznünk. Az, ahogyan elkezdjük és befejezzük a sábátot, megmutatja, hogy a sábátot legértékesebb kincsünknek tekintjük-e, vagy inkább az anyagi javakat részesítjük előnyben, ahogy Beneh Jiszráél tette a Jám Szuf partján. Az évnek ez az időszaka különösen alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a spiritualitással kapcsolatos dolgokhoz, például a Tórához és a sábáthoz való hozzáállásunkon. Nemrég ünnepeltük Sávuotot, a Tóra hatalmas ajándékát. Gyermekeink nemrég fejezték be a tanévet, és megkezdték nyári vakációjukat, világos képet adva nekünk arról, hogy mit jelenthet a כתינוק הבורח מבית הספר, vagyis hogyan nézhet ki a Tórától való „menekülés”. Sokan közülünk a nyarat lazább, nyugodtabb környezetben töltik, mint az év többi részét. Ez megfelelő idő arra, hogy feltegyük magunknak a kérdést: vajon mi is, az iskolás gyermekekhez hasonlóan, várjuk, hogy „elmenekülhessünk” a „Szináj-hegyről”, a tefillot és a Tóra tanulmányozásának megszokott, szigorú rendjétől, és talán nem értékeljük a Tórát és a micvákat olyan mértékben, ahogyan kellene? A Hovot Ha’levavot megjegyzi, hogy valahányszor bármilyen tapasztalatban van részünk, meg kell próbálnunk kiemelni belőle valamit, ami javíthatja az Örökkévaló szolgálatát. A nyári vakáció eljövetele és gyermekeink arcának öröme megtaníthat bennünket arra, hogy a Tóra tanulását és vallási kötelességeinket a megfelelő szemlélettel lássuk: valami értékes dologként, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell, és nem, Isten ments, olyasmiként, amitől szeretnénk elmenekülni. És ez egy olyan üzenet, amelyet a sábátra is alkalmazhatunk. Ha valaki elsőként érkezik a bét midrásba, és utolsóként távozik, tudjuk, mennyire becsüli és értékeli a Tóra tanulását. Hasonlóképpen, ha korán kezdjük a sábátot, és későn fejezzük be, megmutatjuk, mennyire becsüljük és értékeljük a sábát spirituális előnyeit. Megállapíthatjuk, mely esküvői vendégek örülnek igazán annak, hogy az ifjú párral és családjukkal ünnepelhetnek, ha megfigyeljük, mikor érkeznek és mikor távoznak. A menyasszonyhoz vagy a vőlegényhez legközelebb állók időben, vagy talán még korábban érkeznek, és egészen a legvégéig maradnak. Akiket nem nagyon érdekel az ünnepség, a legközelebbi tűzcsapnál parkolnak le, beszaladnak, hogy mazal tovot kívánjanak a házigazdáknak, majd visszarohannak az autójukhoz. Ha meg akarjuk mutatni, mit jelent számunkra a sábát, mennyire fontosnak tartjuk, és mennyit nyújt nekünk, akkor korán érkezünk és későig maradunk. A sábát előtti és utáni további tíz perc sokat elárul arról, hogyan tekintünk az e két időpont közötti mintegy 25 órára. Mutassuk hát ki lelkesedésünket és szeretetünket a sábát iránt azzal, hogy péntek délután sietünk elé, és Motza’eh Sábátkor egy kicsit későbbre nyújtjuk, ezáltal kifejezve, mennyit jelent számunkra a sábát megtapasztalása.