Lelkünk felemelése lágy, szelíd beszéddel

Lelkünk felemelése szelíd, gyengéd beszéddel A Gemara a Masechet Pesachimban (3b) elmondja, hogy egy alkalommal három kohén szolgált a Bet Ha’mikdashban, akik nagyon kis adagokat kaptak a לחם הפנים-ből, abból a különleges „színkenyérből”, amelyet a Mikdashban az asztalra helyeztek, majd szétosztottak a kohénok között. A kenyér mennyisége nem volt elegendő ahhoz, hogy a kohénok nagy adagokat kapjanak, és ezen a bizonyos alkalmon három kohén külön is megjegyezte adagjaik csekély méretét. Az egyik kohén megjegyezte, hogy egy bab nagyságú adagot kapott, egy másik azt mondta, hogy egy olajbogyó nagyságút, a harmadik pedig egy gyík farkához hasonlította a darabját. A Gemara megjegyzi, hogy később kiderült: a harmadik kohén kétes származású volt. Helytelen beszédmódja – hogy a Mikdash megszentelt kenyerét egy gyík farkához hasonlította – valami negatívat tükrözött természetében, amit megerősített, amikor feltárult problémás háttere. A Shelah Ha’kadosh valóban ezt írja (Sha’ar Ha’otiyot, Sin): דיבור האדם מעיד עליו ועל שרשו – „Az ember beszéde tanúskodik róla és gyökereiről.” A Midrás (Bamidbar Rabba 18) egy olyan házhoz hasonlítja ezt, amelyben szalmát tárolnak: egyre több szalmát visznek be a házba anélkül, hogy bármit is kivennének, míg végül a szalma kezd kijönni az ablakokon. Ami belül van, jegyzi meg a Midrás, végül utat tör magának kifelé. A Midrás ezt a hasonlatot Doeg és Ahitofel, David Ha’melech két ellenségének leírására használja. Eretnek gondolatokat tápláltak magukban, és ezek a gonosz gondolatok végül David iránti ellenségesség formájában törtek elő. A Mesilat Yesharim (11) idézi ezt a Midrást, és elmagyarázza, hogy aki folyamatosan szalmával tölt meg egy épületet, nem tudja majd elrejteni annak tartalmát, mert a szalma végül elkezd kijönni, és ezáltal megmutatkozik. Hasonlóképpen, az emberek negatív tulajdonságai sem maradnak örökre rejtve bennük; végül negatív beszéd formájában törnek elő. Ahogy a Hovot Ha’levavot (2:5) írja: הלשון קולמוס הלב – a nyelv a szív tolla, mivel kifejezi az ember lényegét. Két történet a nagy bölcsről, Rav Moshe Feinstein zt”l-ről hangsúlyozza, hogy az ember hangképző képességeinek használata miként tükrözi valódi ártatlanságát. Rav Moshe többek között arról volt ismert, hogy páratlan érzékenységgel viseltetett mások érzései iránt, és ez a két történet megmutatja, hogyan fejeződött ki ez a beléivódott természet abban, ahogyan beszélt – vagy pontosabban abban, ahogyan nem beszélt. Egy alkalommal, amikor Rav Moshe már idős ember volt, beült egy, a jesiva előtt várakozó autóba, miközben diákok vették körül, és miután becsukták az ajtót, a sofőr elindult a járdaszegély mellől. Röviddel később, miután az autó néhány háztömbnyit haladt, Rav Moshe megkérte a sofőrt, hogy húzódjon félre az út szélére. A sofőr beleegyezett, és amikor az autó leparkolt, Rav Moshe kinyitotta az ajtót, és behúzta a kezét – amelyet az a diák csapott oda, aki becsukta az ajtót. A sofőr megkérdezte Rav Moshe-t, miért nem szólt, amikor ez történt, ő pedig elmagyarázta, hogy nem akarta felzaklatni a diákot, aki rettenetesen szégyellte volna magát, amiért megsebesítette rabbiját, és soha nem bocsátott volna meg magának. Ezért csendben maradt, amíg az autó ki nem került a diák látóteréből. A második történet azután történt, hogy Rav Moshe ajándékba kapott egy új Talmud-sorozatot, miután sok éven át ugyanazokból a kötetekből tanult. Ennek az új sorozatnak széles margói voltak, amelyekre Rav Moshe leírhatta meglátásait tanulás közben. Egy alkalommal, amikor Rav Moshe eltávolodott a Gemarájától, egy diák odament, hogy belenézzen a nagy rabbi könyvébe, és megnézze, mit írt tanulás közben. A fiú fölé hajolt, és véletlenül fellökte a tintatartót, kék tintát öntve a Gemara egész oldalára. Halálosan szégyellte magát, és dermedten állt ott, miközben próbálta kitalálni, hogyan mondja el rabbijának, hogy éppen tönkretette új kötetét. Miközben ott állt, Rav Moshe visszatért, és meglátta, mi történt. Gyengéden a fiú vállára tette a kezét, és azt mondta: „Tudod, szerintem a Gemara amúgy is jobban néz ki kékben.” Az, ahogyan egy ember személyes fájdalom és szorongás idején beszél, tükrözi, milyen ember belül. Rav Moshe nyugodt, érzékeny válasza tehát azoknak, akik akaratlanul kárt okoztak neki, tanúságot tett a benne rejlő tiszta, nemes lélekről. Mindazonáltal, miközben az ember beszédmódja tükrözi lényegét, az ellenkezője is igaz – az, ahogyan beszélünk, segíthet formálni és alakítani lényegünket. Rav Yaakov Ades, a Kol Yaakov jesiva ros jesivája, a Ramban fiához intézett, időtálló buzdításából bizonyította ezt az Iggeret Ha’Rambanban: תתנהג תמיד לדבר כל דבריך בנחת לכל אדם ובכל עת, ובזה תנצל מן הכעס שהיא מדה רעה להחטיא בני אדם. „Mindig szoktasd magad arra, hogy minden szavadat nyugodtan mondd ki, minden emberhez és minden időben, és ezáltal megmenekülsz a haragtól, amely gonosz tulajdonság, és bűnre készteti az embereket.” Az Ijovban (18:4) áll a haragról: טורף נפשו באפו – széttépi a lelket, és az Arizal (a Reshit Hochmah, Sha’ar Ha’anavah, 2 idézi) ezt szó szerint magyarázta, vagyis hogy a lélek a harag következtében károsodik és szenved. A Ramban itt arra tanít bennünket, hogy elkerülhetjük a haragot, ha minden körülmények között és minden emberhez nyugodtan beszélünk. Általában úgy gondoljuk, hogy beszédünk módja érzéseink és érzelmeink függvénye. A Ramban azonban itt arra tanít, hogy éppen ellenkezőleg: beszédünk módjával irányíthatjuk érzéseinket és érzelmeinket. Ahogy Rav Ades megjegyezte, a beszéd néha tükrözi az ember lényegét, de hatással is lehet az ember lényegére. Befolyásolhatjuk lelkünk természetét azzal, hogy helyesen beszélünk – nyugodt, méltóságteljes és kontrollált módon. Sábátkor egy további lelket kapunk – egy olyan lelket, amely emelkedettebb és szentebb hétköznapi lelkünknél. Felelősségünk, hogy tápláljuk és felemeljük ezt a különleges lelket, és ezt úgy valósítjuk meg, hogy ügyelünk arra, hogy egész sábátkor megfelelően beszéljünk. Ezért bár a nyugodt, méltóságteljes beszéd mindig fontos, sábátkor különleges jelentőséget kap, amikor az a felelősség hárul ránk, hogy gondoskodjunk különleges lelkeinkről. Kezdjük hát már ezen a sábáton azzal, hogy nagyobb figyelmet fordítunk arra, hogyan beszélünk sábátkor. Sok minden történhet, ami felzaklat bennünket, de tudatos erőfeszítéssel irányíthatjuk érzelmeinket, és minden körülmények között, minden emberhez halkan, gyengéden és nyugodtan beszélhetünk. Lehet, hogy túl nehéz lenne elköteleznünk magunkat amellett, hogy mindig nyugodtan beszéljünk, vagy akár egész sábátkor, ezért kezdhetjük azzal, hogy sábátkor kiválasztunk egy meghatározott időszakot, amikor különösen ügyelünk arra, hogy nyugodtan beszéljünk. Ezek az erőfeszítések remélhetőleg segítenek elkerülni azokat a romboló hatásokat, amelyeket a harag gyakorolhat lelkünkre és családunkra, és magasabbra emelnek bennünket az érzékenység, az együttérzés és a megértés terén – nemcsak sábátkor, hanem egész héten és egész életünk során.