Hogyan kerülhetjük el, hogy szombaton az üzleti ügyekre gondoljunk?

Sok üzletember számára a kereskedelmi ügyekről való beszéd szombati halachikus tilalma a sábát megtartásának legnehezebb részei közé tartozik. Az üzletemberek a hét nagy részét aktívan vállalkozásuk irányításával töltik, és belefektetik azt az erőfeszítést, amelyre szükségük van ahhoz, hogy tisztességes megélhetést biztosítsanak maguknak. Vállalkozásaik fontos prioritást jelentenek számukra, ahogyan ez helyes is. Valahogy mégis azt várják el egy üzletembertől, hogy sábátkor megfeledkezzen az üzletéről, teljesen tartózkodjon attól, hogy beszéljen róla, és ideális esetben még attól is, hogy gondoljon rá. Hogyan lehetséges ez? Rav Yaakov Abuhasera (a Baba Sali egyik őse) az Abir Yaakov című művében válaszol erre a kérdésre, a Vájákhél hetiszakasz elején található peszukim magyarázatának keretében. Móse Rabbénu ott ezt mondja Beneh Jiszráélnak: ששת ימים תעשה מלאכה וביום השביעי יהיה לכם קודש– „Hat napon át végeztessék munka, a hetedik nap pedig legyen számotokra szent…” Rav Yaakov megjegyzi, hogy Móse Rabbénu itt nem azt mondja a népnek, hogy a hét folyamán nekik kell munkát végezniük – „ta’aseh melachah” –, hanem azt, hogy a munka végeztessék el – „te’aseh melachah”. Rav Yaakov továbbá azt kérdezi: miért kell Mósének egyáltalán azt mondania a népnek, hogy hat napon át dolgozzanak? Vajon nem szabad-e az embernek úgy döntenie, hogy nem dolgozik? Azt válaszolja, hogy alapvető különbség van a „ta’aseh melachah” és a „te’aseh melachah” között. A „ta’aseh melachah” kifejezés arra utal, hogy az ember abban a hitben dolgozik, hogy ő hozza létre az eredményeket. Amikor Móse azt mondja: „te’aseh melachah”, akkor olyan munkára utal, amelyet annak tudatában végzünk, hogy végső soron az eredmény a Mindenható akaratától függ, és az eredmények úgymond maguktól jönnek létre, Hashem irányítása következtében, nem pedig az ember erőfeszítései miatt. Amikor az ember ilyen szemlélettel közelít a munkához, akkor képesek vagyunk megfelelően megtartani a sábátot. Ha úgy tekintünk a munkánkra, mint valamire, amit a másik hat napon végeznek el, akkor megtarthatjuk a sábátot szent napként. Rav Miller ezt a gondolatot egy történettel magyarázta egy börtönlakóról, aki egész nap, minden egyes nap csak üldögélt, és semmit sem csinált. Végül az egyik őr odament hozzá, és azt mondta neki, hogy lehetőséget fog biztosítani számára, hogy valami értelmeset tegyen, és úgy érezze, hogy hozzájárul valamihez a világban. Lyukat fúrt a börtöncella falába, és átdugott rajta egy rudat. Ezután egy kereket erősített a rúd végére, és elmagyarázta a rabnak, hogy a rúd a másik végén egy malomhoz csatlakozik. A rabnak olyan gyakran kell forgatnia a kereket, amilyen gyakran csak tudja, és így gabonát fog őrölni, valamint létrehoz valamit a világ számára. A rab örült, és hosszú éveken át órákon keresztül forgatta a kereket. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy valamit a világ javára tesz. Egy napon azonban kiengedték a börtönből, és látta, hogy a rúd a fal másik oldalán valójában semmihez sem csatlakozik. A sok kerékforgatás semmit sem eredményezett. A történet egyes változatai szerint a férfi depressziójában és kétségbeesésében véget vetett az életének. Rav Miller elmagyarázta, hogy bár hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy munkánk révén eredményeket hozunk létre, az igazság az, hogy semmit sem valósítunk meg. Csupán „forgatjuk a kereket”, belefektetjük azt az erőfeszítést, amelyet bele kell fektetnünk, Hashem pedig létrehozza az eredményeket. A köztünk és a történetben szereplő rab között fennálló fontos különbség az, hogy nekünk nincs okunk depressziósnak érezni magunkat emiatt a valóság miatt. Éppen ellenkezőleg: elégedettséggel kell eltöltenie bennünket a tudatnak, hogy azt tesszük, amit Hashem megparancsolt nekünk – erőfeszítést teszünk a megélhetésünkért. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy „te’aseh melachah” – Hashem az, és nem mi, aki létrehozza az eredményeket. Így tud egy üzletember megfelelően sábátot tartani anélkül, hogy aggódna az üzlete miatt, vagy akár gondolna rá. Ha kereskedelmi erőfeszítéseire nem tekint többre, mint hishtadlutra, vagyis arra, hogy erőfeszítés befektetésével végigcsinálja a szükséges lépéseket, miközben ez az erőfeszítésnek semmi köze nincs a végső eredményhez, akkor nem lesz nehézsége abbahagyni, amikor beköszönt a sábát. Meg fogja érteni, hogy Hashem azt parancsolta neki, hogy hat napon át tegyen erőfeszítést, sábátkor pedig ne tegyen semmilyen erőfeszítést. Mivel mindenképpen Hashem az, és nem ő, aki létrehozza az eredményeket, gondolkodásában nincs különbség a hét közbeni munka és a sábáti munkától való tartózkodás között. Mindkét esetben azt teszi, amit Hashem megparancsol, és bízik abban, hogy Hashem biztosítani fogja számára mindazt, amire szüksége van. A Tórában több alkalommal is megtaláljuk Hashem ígéretét arra, hogy megáldja מעשה ידיך – „kezeid munkáját”. Hashem csak akkor áldja meg a munkánkat, ha úgy tekintünk rá, mint a „kezünk”, nem pedig az elménk munkájára. Ha erőfeszítést teszünk, de nem fektetjük minden gondolatunkat és érzelmünket a munkába, felismerve, hogy az eredmény mindenképpen Hashemtől függ, akkor áldásban lesz részünk. Hashem áldása attól függ, hogy felismerjük-e: bár mi hajtjuk végre a cselekedeteket, a sikert kizárólag Hashem hozza el. A Ben Is Hai ezt a tanítást egy olyan ember hasonlatával adta át, aki az erdőben sétált, amikor hirtelen egy tigrissel találta szemben magát. Nem volt nála fegyver, és az egyetlen dolog, amit magával vitt, a sétabotja volt. Mivel nem maradt más választása, a botját a tigrisre irányította, és felkiáltott: „Bumm!” Abban a pillanatban a tigris holtan a földre zuhant. Történt ugyanis, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a férfi felkiáltott, egy vadász, aki látta, mi történik, lelőtte a tigrist, hogy megmentse a férfit. Mi olyanok vagyunk, mint az a férfi. Megtesszük, amit tudunk a megélhetésünkért, de nem mi vagyunk azok, akik „megölik a tigrist”. Az eredményt kizárólag Hashem hozza létre. Ha ez a szemléletünk a munkahéten, akkor valóban élvezni és értékelni tudjuk majd a sábát különleges nyugalmát. Rabbi Ades ezt a gondolatot a tefillára alkalmazta. Sokunk számára nehéz kizárni az elménkből mindazt, ami az életünkben történik – minden aggodalmunkat, nyomásunkat és gondunkat –, és kizárólag az imára összpontosítani. Rabbi Ades azt mondta, hogy ennek az az oka, hogy valójában nem hisszük, hogy erőfeszítéseink sikere Hashemtől függ. Amint szilárdan hiszünk ebben, megértjük, hogy Hashem azt akarja, hogy a nap nagy részében erőfeszítést tegyünk, de amikor elérkezik a tefillá ideje, akkor nem az a feladatunk, hogy erőfeszítést tegyünk, hanem hogy Hozzá forduljunk, és kérjük Őt, hogy továbbra is biztosítsa számunkra mindazt, amire szükségünk van. Csak akkor fogunk továbbra is a szükségleteink miatt aggódni az imák alatt, ha tévesen úgy érezzük, hogy mi határozzuk meg munkánk kimenetelét. A menorá hét ága a hét napjának jelképeként értelmezhető. A középső lámpa, amely mindig égve maradt, a sábátot jelképezi, a másik hat ágat pedig ebből a csodálatos lámpából gyújtották meg, jelképezve azt, hogy a hét hat napja a sábátból kapja áldását. Az a nap, amelyen nem dolgozunk, az áldás forrása, amelyet azokon a napokon kapunk, amikor dolgozunk. Akkor hozzuk rá Hashem beracháját a „kezeink munkájára”, amikor felismerjük, hogy munkánk csupán ennyi – a kezünkkel végrehajtott cselekedetek. Mi csak előretoljuk a botot, de Hashem lövi le a tigrist. Ha ezzel a szemlélettel élünk, akkor valóban megtapasztalhatjuk a sábát kedusáját, és ez pedig nagyobb áldást fog hozni számunkra a hét folyamán.