Hogyan kerüljük el, hogy felidegesítsük magunkat sabbatkor

Hogyan kerüljük el, hogy felbosszankodjunk sábátkor Gyakran, amikor a sábátkor való felbosszankodás elkerülésének fontosságáról beszélek, az emberek megkérdezik, hogy ez azt jelenti-e, hogy hétköznapokon elfogadható ingerültté és feldúlttá válni. Ezt a kérdést már a Hidá is felvetette Ruah Haim című művében. A Hidá fejtegetésének háttere a Sefer Shemot paszukja: לא תבערו אש בכל מושבותיכם ביום השבת – „Ne gyújtsatok tüzet egyetlen lakóhelyeteken sem sábát napján.” A Zohár ezt a paszukot úgy értelmezi, hogy az nemcsak a tényleges tűzgyújtásra vonatkozik, hanem a harag és a düh „tüzének” fellobbantására is. A Tóra itt azt tanítja nekünk, hogy sábátkor el kell kerülnünk a haragot. A Hidá megkérdezi: miért éppen sábátkor mondják nekünk, hogy kerüljük a haragot? Máskor talán elfogadható a harag? A Zohár alapján arra kellene következtetnünk, hogy nincs semmi rossz abban, ha valaki a munkahéten haragra gerjed? A Hidá azt válaszolja, hogy természetesen mindig kerülni kell a haragot. A Zohár szándéka – magyarázza –, hogy a harag különösen káros sábátkor, amint azt a Tóra figyelmeztetése is jelzi, hogy ne gyújtsunk tüzet בכל מושבותיכם. A sábátkor érzett harag széles körű, romboló hatással jár, és „minden lakóhelyeteken” kárt okoz; ezért sábátkor különös gondot kell fordítani arra, hogy ne veszítsük el a türelmünket. A kérdés azonban továbbra is fennáll: miért van ez így? Miért különösen súlyos a harag sábátkor? A sábát élményét úgy írják le, mint מעין עולם הבא – a következő világ „ízét” vagy megjelenítését. Sábátkor bizonyos szinten megtapasztalhatjuk עולם הבא idilli körülményeit. A Gemara (Pesahim 53) pedig azt tanítja, hogy míg ebben a világban a tragédiára a דיין האמת áldásának elmondásával válaszolunk, elismerve az Örökkévaló szigorú döntéseinek igazságosságát, addig a jövőben minden eseményre a הטוב והמטיב áldását fogjuk elmondani. A következő világban teljesen világossá válik majd, hogy minden jó. Nem kell majd küzdenünk azért, hogy elfogadjuk az Örökkévaló ítéletét, mert nyilvánvaló lesz, hogy minden, amit tesz, a legjobbat szolgálja. Azok az események, amelyek itt, ebben a világban tragikusnak tűnnek, örömünk okának fognak tűnni, éppúgy, mint e világ legboldogabb pillanatai. Hasonlóképpen mondja a paszuk, hogy a következő világban יהיה ה' אחד ושמו אחד – „Hasem egy lesz, és az Ő Neve egy lesz.” Természetesen Hasem már most is az egyetlen Isten. Ebben a világban azonban különbséget látunk jó és rossz, szerencse és szerencsétlenség között. A következő világban viszont יהיה ה' אחד – világos és nyilvánvaló lesz, hogy mindent Hasem okoz, aki teljes egészében jó. A sábát lehetővé teszi számunkra, hogy legalább bizonyos szinten ezzel a szemlélettel közelítsünk az élethez és a világhoz. Sábátkor világosabban felismerhetjük, mint a hét folyamán, hogy minden, ami történik, a legjobbat szolgálja. Ezért mondjuk sábátkor a Minhah imában: אתה אחד ושמך אחד – „Te egy vagy, és a Neved egy.” Valóban értékelni tudjuk az Örökkévaló „egységét”, azt, hogy egyáltalán nincs különbség aközött, ami jónak tűnik, és aközött, ami rossznak látszik. A történet szerint Rav Efrayim Zalman Margoliyot, a Bet Efrayim és más fontos Tóra-művek szerzője, kiváló tudós és egyben nagyon gazdag ember volt. Egyszer vásárolt egy gyönyörű, rendkívül drága kancsót a hozzá illő tálcával és poharakkal, és odaadta a feleségének. Feleségét elbűvölte a gyönyörű edénykészlet, és úgy döntött, hogy Simhat Tórára tartogatja, amikor az egész közösség eljön majd az otthonukba ünnepelni. Végül elérkezett Simhat Tóra, és az egyik szolgáló, egy fiatal árva lány, az edénykészletet vitte, hogy felszolgálja a vendégeket. Sajnos megcsúszott és elesett, és az összes edény apró darabokra tört. A fiatal nő szégyenében elájult, a rabbi felesége pedig vigasztalhatatlan volt. Szörnyű jelenet volt. A feleség észrevette, hogy férje, Rav Efrayim Zalman, teljesen nyugodt maradt, és egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy ingerült vagy feldúlt lenne. Megkérdezte tőle, miért nem reagál arra, ami éppen történt, mire ő így felelt: „Kérdezd meg jövő Simhat Tórakor.” És valóban, a következő évben, Simhat Tóra ünnepségei alatt a felesége odafordult hozzá, és megkérdezte, miért nem haragudott meg, amikor az előző évben összetört a gyönyörű üvegkészlet. „Most zavar téged?” – kérdezte a rabbi a feleségét. „Nem” – felelte. „Túljutottam rajta.” A rabbi elmagyarázta: „Pontosan. Én csak gyorsabban jöttem rá, mint te. Már akkor, amikor megtörtént, felismertem, hogy ez nem olyan nagy dolog.” Amikor belekerülünk egy pillanatba, akkor felzaklatjuk magunkat. Ha azonban gondolatban előre tudunk ugrani a jövőbe, és megpróbáljuk a dolgokat a jövő szemszögéből látni, akkor mindent könnyebben el tudunk viselni. A sábát az az idő, amikor ezt a „jövőbe tekintő” szemléletet magunkévá tehetjük: mindent világosan, tágabb összefüggésben és a megfelelő arányok között láthatunk. Ha mindent ebből a nézőpontból tudunk szemlélni, akkor nyugodtak és kiegyensúlyozottak maradunk még akkor is, amikor nehéz kihívások merülnek fel. De hogyan tegyük ezt? Hogyan kerülhetjük el, hogy beleragadjunk a pillanatba, és hogyan láthatjuk a dolgokat a megfelelő perspektívából? Rav Elimelech Biederman a Haggadához írt magyarázatában egy király vallásos tanácsadójának történetét meséli el, aki minden eseményre azzal reagált, hogy גם זו לטובה – „Ez is a legjobbat szolgálja.” A királyt bosszantotta ez a szokás. Hiszen – gondolta – nem minden szolgálja a legjobbat. Vannak dolgok, amelyek egyszerűen rosszak. Egyszer a király embereivel együtt kiment az erdőbe vadászni, szórakozásból. Az út során valaki egy golyót lőtt ki, amely átfúrta a király lábát. Bár nem életveszélyes helyzetről volt szó, a király rettenetes fájdalmakat érzett és vérzett. Meghallotta, amint tanácsadója azt mondja: „Ez is a legjobbat szolgálja.” Ez már túl sok volt a királynak. Hogyan lehetne jó egy súlyos lőtt seb a lábán? Megdorgálta tanácsadóját, és elküldte. Nem sokkal később, amikor a csoport még mindig az erdőben volt, a királyt kannibálok egy csoportja elfogta, megkötözte, és éppen arra készült, hogy megölje és megegye a húsát. Ekkor a csoport vezetője észrevette a király lábán lévő zúzódást. Attól tartott, hogy a királynak fertőzése lehet, és hogy ő és emberei megbetegedhetnek, ha megeszik a húsát. Elengedték a királyt, és hagyták távozni. Amikor a király később találkozott a tanácsadójával, a tanácsadó így szólt: „Látod – ha nem lőttek volna lábon, megöltek volna. És ha nem küldtél volna el engem, engem is megöltek volna.” Az életben oly gyakran felismerjük, hogy azok a helyzetek, amelyek szerencsétlenségnek tűntek, valójában nagy áldás forrásai voltak. A mi világunkban nem mindig nyilvánvaló, hogy minden jó. De minden héten, sábátkor bepillantást nyerünk az eljövendő világba, amikor majd elérjük ezt a világosságot. Ha sábátkor különös erőfeszítést teszünk arra, hogy mindent ebből az עולם הבא perspektívából szemléljünk, akkor soha nem fogunk felbosszankodni vagy haragra gerjedni. Fel fogjuk ismerni, hogy minden valóban a legjobbat szolgálja, és a körülményektől függetlenül békét, nyugalmat és örömöt fogunk élvezni; ez a gyönyörű élmény pedig mélyrehatóan hat majd az egész hetünkre és egész életünkre.