A rágalmazó beszéd és Ámálék

Láson hárá és Ámálék Sokan minden reggel a Saharit után elmondják a זכירות felsorolását, vagyis a Tanachban említett parancsolatokat, amelyek megkövetelik tőlünk bizonyos események megemlítését. Ezek között négy olyan parancsolat van, amely a זכור את kifejezéssel kezdődik: זכור את היום הזה אשר יצאתם ממצרים („Emlékezz erre a napra, amelyen kivonultatok Egyiptomból”) זכור את יום השבת לקדשו („Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld”) זכור את אשר עשה לך עמלק („Emlékezz arra, amit Ámálék tett veled”) זכור את אשר עשה ה' אלוקיך למרים („Emlékezz arra, amit az Örökkévaló, a te Istened Mirjammal tett”) A זכור את megfogalmazás, amely mindezekben a parancsolatokban közös, arra utal, hogy kapcsolat van közöttük, ezért meg kell próbálnunk megérteni, hogyan függnek össze egymással ezek a követelmények. Az Egyiptomból való kivonulásra való emlékezés kötelezettsége és a zsidó nép ellen intézett ámáléki támadásra való emlékezés kötelezettsége közötti kapcsolat meglehetősen világos. Jeciat Micrájim csodái az Isteni Gondviselés, a Hásgáhá igazságát bizonyították: azt, hogy Isten teljes ellenőrzést gyakorol a világ és életünk minden részlete felett. Ámálék megpróbált szembeszállni ezzel a hittel. Bölcseink Ámálék vakmerő támadását Jiszráél fiai ellen ahhoz az emberhez hasonlítják, aki beleugrott egy forró vízzel teli kádba, hogy lehűtse azt mások számára. Az egész világot lenyűgözték a Jiszráél fiai érdekében, a kivonulás során véghezvitt csodák, és valóban érzékelte Isten létezését; Ámálék pedig elindult, hogy „lehűtse” ezt a hitet. Ezért utal a Tóra Ámálék támadására az אשר קרך בדרך kifejezéssel – „aki lehűtött téged útközben”. Ámálék célja az volt, hogy kioltsa a hit és az ihlet lángját, amelyet Jeciat Micrájim csodái gyújtottak meg. Ezért kaptuk azt a parancsot, hogy emlékezzünk a kivonulásra, amely megtanít bennünket Isten világ feletti abszolút uralmára, és emlékezzünk Ámálék történetére, valamint arra, hogy szembe kell szállnunk a Hásgáhá fogalmának tagadására irányuló törekvésekkel. További elmélkedés után láthatjuk, hogy ugyanez a kapcsolat áll fenn a másik két זכירות között is – a Sábátra való emlékezés parancsa és a Mirjam által a láson hárá kimondása miatt elszenvedett büntetésre való emlékezés parancsa között. A Sábátot זכר למעשה בראשית – a világ teremtésére való emlékezésként, valamint זכר ליציאת מצרים – az Egyiptomból való kivonulásra való emlékezésként tartjuk meg. A Sábát megtartása emlékeztet bennünket arra, hogy az Örökkévaló teremtette a világot, és hogy folyamatosan, állandóan továbbra is kormányozza és irányítja a világ minden részletét. Így a Sábátra való emlékezés parancsa párhuzamba állítható a Jeciat Micrájimra való emlékezés parancsával, mivel mindkettő magában foglalja annak szükségességét, hogy folyamatosan megerősítsük a Hásgáhába vetett hitünket. Ugyanígy a Mirjam történetére való emlékezés parancsa, amely a láson hárá súlyosságát mutatja be, párhuzamba állítható az Ámálékra való emlékezés parancsával. A Tehillim (12:5) ezt mondja a láson hárát beszélő emberekről: אשר אמרו ללשוננו נגביר שפתינו אתנו מי אדון לנו – „akik azt mondták: Erőssé tesszük nyelvünket; ajkaink velünk vannak – ki az urunk?” Rabbénu Joná a Sááré Tesuvá (3:201) című művében elmagyarázza, hogy az emberek azért beszélnek láson hárát, mert úgy érzik, hogy szájuk teljes mértékben a tulajdonukban van; bár végtagjaik alá vannak rendelve Isten akaratának, nyelvüknek nincs „ura”, és teljesen az ő irányításuk alatt áll. A láson hárá így eretnekséggel válik egyenlővé, mivel abból ered, hogy tagadják az Örökkévaló ellenőrzését és hatalmát a beszéd képessége felett. Ahogyan itt, az Egyesült Államokban az emberek hisznek a „szólásszabadságban”, úgy a láson hárát beszélő emberek úgy érzik, hogy a beszéd mentes minden ellenőrzéstől, és azt tehetünk a szánkkal, amit csak akarunk. Ez az Isteni Gondviselésbe vetett alapvető hit tagadását jelenti: annak a hitnek a tagadását, hogy az Örökkévaló teljes mértékben tudatában van életünkben mindennek, és teljes ellenőrzést gyakorol minden felett, beleértve beszédünket is. Ebben az értelemben a Mirjammal történtekre való emlékezés parancsa párhuzamba állítható az Ámálékra való emlékezés parancsával. Emlékeztetnünk kell magunkat a láson hárá súlyosságára, amely olyan bűn, amely Ámálék ideológiájában gyökerezik, abban az ideológiában, amely elutasította a Hásgáhába vetett hitet. Érdekes módon a Gemárá a Megillá traktátusban (13) megjegyzi, hogy senki sem beszélt úgy láson hárát, mint Hámán, Ámálék leszármazottja. Negatív képet festett a zsidókról, különösnek, hűtlennek és a birodalomra nézve károsnak ábrázolva őket. Antiszemita propagandakampányt indított, amely nagyon hasonlított a ימ"ש nácik által terjesztett propagandához, akik – amint tudjuk – Ámáléktól származnak. A Gemárá elmondja, hogyan terjesztett Hámán hazugságokat arról, hogy a zsidók veszélyeztetik az országot, ezért meg kell semmisíteni őket, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nácik a maguk idejében hazugságokat terjesztettek a zsidókról. Hámán rámutatott, hogy ha egy légy beleesne egy zsidó borospoharába, a zsidó egyszerűen eltávolítaná a legyet, de ha Ahasvérus érintené meg a bort, akkor kiöntenék. Ez igaz, mivel tilos olyan bort innunk, amely nem מבושל, ha egy nemzsidó megfogta, de ennek nem az az oka, hogy megvetjük a nem zsidókat, vagy ember alatti lényeknek tekintjük őket; hanem ez a bálványimádás és az asszimiláció elleni védelem. Hámán a láson hárá erejével rendelkezett – nyelvét rágalmazásra és emberek jó hírének bemocskolására használta. Ez Ámálék ereje, amely ellentétben áll Jeciat Micrájimmal és a Sábáttal, amelyek arra tanítanak bennünket, hogy az Örökkévaló mindent ellenőrzése alatt tart a világban, beleértve beszédünket is. Ez a kapcsolat a זכור את négy parancsolata között. Emlékeznünk kell Jeciat Micrájimra és a Sábátra, amelyek a Hásgáhába vetett hitünkre emlékeztetnek bennünket, és arra is emlékeznünk kell, hogy ellenálljunk azoknak az erőknek, amelyek e hit ellentétét képviselik – Ámálék ideológiájának és a láson hárá bűnének. A Megillá elmondja, hogy miután Ahasvérus 180 napon át lakomázott, különleges, hétnapos lakomát rendezett Susán népe számára, és a hetedik napon, כטוב לב המלך ביין – „amikor a király szíve vidám volt a bortól”, Vastiért küldött. A Gemárá megjegyzi, hogy Ahasvérus nyilvánvalóan már jóval a lakoma 187. napja előtt „vidám volt a bortól”. Ezért ezt a פסוקot – magyarázza a Gemárá – másképpen kell érteni. Nem Ahasvérus királyra, hanem a világegyetem Királyára utal. Ez a hetedik nap Sábát volt, és bár Susán zsidói vétkeztek azzal, hogy részt vettek a királyi lakomán, a Király mégis „örvendezett” Sábát-megtartásuk felett, amiért a lakoma alatt Tóra-szavakat mondtak és dicsőítő énekeket énekeltek az Örökkévalónak. A Sábát irányította figyelmüket újra az Örökkévaló felé, és Sábát érdemében menekültek meg Hámán rendeletétől. Hámán, Ámálék ereje, fellépett ellenük, de Sábát érdemében legyőzték őt, amely Ámálék ellentétét képviseli. Ezért a Sábát olyan idő, amikor különösen ébernek kell lennünk a láson hárá elkerülésére irányuló erőfeszítéseinkben. Bár a láson hárá a hét bármely napján súlyos vétség, a Sábát különösen arra szolgál, hogy megerősítsük tudatosságunkat és hitünket Isten Gondviselésében, ezért ez az idő arra is szolgál, hogy megerősítsük elkötelezettségünket a láson hárá elkerülése mellett, amely ennek az alapvető hitelvnek a tagadását jelenti. Az „emlékezés” témája egy további értelemben is kapcsolódik a Sábáthoz. A Tóra a Széfer Devarimban ezt parancsolja: השמר לך פן תשכח את ה' אלקיך – „Őrizd magad, nehogy elfelejtsd az Örökkévalót, a te Istenedet.” Rabbénu Joná (Sááré Tesuvá, 3:27) ezt a parancsot úgy magyarázza, hogy az Örökkévalónak mindig a gondolatainkban kell lennie, mivel ez a tudatosság jirát Sámájimhoz és alázathoz vezet bennünket. A történet szerint a Haféץ Hájim egy kocsin utazott, és a kocsis hagyta, hogy lovai mások élelmét egyék. A kocsis megkérte a Haféץ Hájimot, hogy szóljon neki, ha lát valakit figyelni, és a Haféץ Hájim azonnal azt mondta neki, hogy van ott valaki. A kocsis körülnézett, nem látott senkit, ezért hagyta, hogy állatai tovább egyenek. A Haféץ Hájim ismét azt mondta neki, hogy figyelik, a kocsis pedig ismét körülnézett, és senkit sem látott. Miután ez többször megismétlődött, a kocsis gyanakodni kezdett, és megkérdezte a rabbit, miért mondja folyton, hogy valaki figyeli. A Haféץ Hájim elmagyarázta, hogy az Örökkévaló mindig, minden időben figyel bennünket, és erre egész nap, minden egyes napon tudatosan gondolnunk kell. Amikor ezzel a szemlélettel élünk, sokkal magasabb színvonalon viselkedünk, mivel tudatában maradunk annak, hogy nem vagyunk egyedül, és mindig figyelnek bennünket. Sábátkor különleges, fokozott tudatossággal éljük át az Örökkévaló jelenlétét az életünkben. A Sábát az az idő, amikor különös figyelmet fordítunk Istenre és arra, ahogyan részt vesz minden ügyünkben, és ez természetes módon hatással van viselkedésünkre és beszédünkre. Ezért beszédünk színvonalának is magasabbnak kell lennie Sábátkor. Ahogy az Örökkévaló tudatossága magasabb szintre emelkedik bennünk, úgy mi is magasabb szinten viselkedünk. Használjuk a Sábátot lehetőségként arra, hogy finomítsuk viselkedésünket és beszédünket, különleges erőfeszítést téve színvonalunk emelésére és beszédünk szintjének magasabbra emelésére; ennek pedig mélyreható hatása lesz, amely egész héten továbbra is ösztönözni fog bennünket.