Sábát és a Hasemről szóló rágalmazó beszéd

A lashon ha’ra tilalma Hashemről A lashon ha’ra tilalma – a másokról szóló negatív beszéd – nemcsak arra vonatkozik, amikor más emberekről beszélünk negatívan, hanem arra is, amikor Hashemről beszélünk negatívan. A Rambam a Hilchot Tum’at Tzara’at végén a következő megjegyzést teszi: זה דרך ישיבת הלצים הרשעים: בתחילה מרבין בדברי הבאי … ומתוך כך באין לספר בגנות הצדיקים .. ומתוך כך יהיה להן הרגל לדבר בנביאים ….ומתוך כך באין לדבר באלהים וכופרין בעיקר … „Ez a gonosz gúnyolódók útja: kezdetben értelmetlen dolgokról beszélnek… ebből eljutnak odáig, hogy becsmérlően beszélnek az igazakról… ebből hozzászoknak ahhoz, hogy a próféták ellen beszéljenek… ebből pedig eljutnak odáig, hogy Isten ellen beszélnek, és megtagadják a hit alapját.” A lashon ha’ra legvégső formája az Istenről magáról mondott negatív beszéd: cselekedeteinek bírálata és annak állítása, hogy rosszat akar nekünk. Valójában a világ első lashon ha’ra-ja is az Istenről mondott negatív beszéd volt. Ahogy a Midrás tanítja, a Gan Edenben a kígyó azt mondta Chavának, hogy Isten azért tiltotta meg a Tudás fájáról való evést, mert ez megerősítené Ádámot és Chavát, és magához Istenhez tenné őket hasonlóvá, Ő pedig nem akart vetélytársat. Az igazság azonban az, hogy Isten Ádám és Chava javára tiltotta meg a fáról való evést, mert a fa gyümölcse ártalmas volt számukra. A kígyó azonban kiforgatta a parancsot, és azt állította, hogy Isten azért tiltotta meg a gyümölcs fogyasztását, mert nem akarta, hogy Ádám és Chava élvezze annak előnyeit. Chava sajnos hitt a kígyónak, ahogy a Tóra mondja: ותרא האשה כי טוב העץ למאכל – úgy látta, hogy a fa jó és hasznos számára. Bűnének gyökere az volt, hogy elfogadta a kígyó Hashemről szóló lashon ha’ra-ját, és elhitte, hogy Ő nem akarja azt, ami a földön élő valamennyi ember számára a legjobb. Ez a lashon ha’ra legsúlyosabb formája, amelyről a Rambam arra figyelmeztet, hogy könnyen következhet hétköznapi pletykálkodásból és cinizmusból. A Hovot Ha’levavot a Sha’ar Ha’behinah bevezetőjében azt írja, hogy Hashem jóságosan bánik minden teremtményével, ahogy a paszuk mondja a Tehillimben (145:9): טוב ה' לכל – „Hashem jó mindenkihez”, de sajnos רובם כעיורים מהכירן ומהבין גודל מעלותן – a legtöbb ember „vak”, és nem ismeri fel Isten jóságát. A Rambam hasonlóképpen azt írja a Moreh Nevuchimban (3:12), hogy mivel Hashem הטוב הגמור – „a végső jóság” –, minden, amit tesz, kétségtelenül jó, amint azt a paszuk is jelzi: טוב ה' לכל. Hashem csak jót tesz, és kizárólag félreértésünk, valamint az miatt, hogy a kígyó lashon ha’ra-jának áldozatául esünk, gondoljuk néha úgy, hogy nem jóságosan bánik velünk. Félrevezetnek bennünket, hogy elfogadjuk a Hashemről szóló negatív beszédet és azt az állítást, hogy ellenünk cselekszik, és nem tartja szem előtt a legfőbb érdekeinket. Feltűnő példa erre az e heti parashában, Parashat Devarimban (1:27) található, ahol Moshe felidézi, hogyan reagált a nép a kémek Eretz Yisraelről szóló félelmetes beszámolójára: sírtak és azt kiáltották, בשנאת ה' אותנו הוציאנו מארץ מצרים – Isten azért hozta ki őket Egyiptomból, mert „gyűlölte” őket. Moshe megfeddte a népet, rámutatva arra, hogy vándorlásuk egész ideje alatt a sivatagban Isten úgy hordozta őket, ahogy a dajka hordozza a csecsemőt – כאשר ישא האומן את היונק. Ezután azt mondta: ובדבר הזה אינכם מאמינים בה' אלוקיכם – nem hittek abban, hogy Hashem kizárólag a legfőbb érdekeiket tartja szem előtt. Chavához hasonlóan azt hitték, hogy Hashem nem kedveli őket, és ártani akar nekik, és nem voltak hajlandók elismerni, hogy minden, amit Hashem tesz, őszinte szeretetből és gondoskodásból fakad. Rashi a Sefer Shemothoz írt kommentárjában azt írja, hogy ez volt Beneh Yisrael tévedése, amikor azt kérdezték: היש ה' בקרבנו אם אין – „Hashem közöttünk van-e, vagy sem?” Annak ellenére, hogy látták mindazokat a csodákat, amelyeket Isten értük tett, még mindig megkérdőjelezték, hogy valóban velük van-e és segíti-e őket. Rashi egy apához hasonlítja őket, aki a vállán hordozza gyermekét, miközben sétálnak, és felvesz neki, illetve odaad neki mindent, amit csak kíván. Ezután elhaladnak egy másik ember mellett, és a gyermek megkérdezi tőle: „Láttad az apámat?” A fiú az apja vállán ül, az apja pedig mindent megad neki, amit kér; hogyan ne tudná, hol van az apja? Hasonlóképpen Isten csodálatos módon gondoskodott Beneh Yisraelről, ők mégis megkérdőjelezték, hogy törődik-e velük. A kígyó csábításának estek áldozatul, amely megpróbálja figyelmünket az élet minden dolgának negatív oldalára irányítani, hogy azt gondoljuk: Hashem nem törődik velünk. Szilárdan hinnünk kell abban, hogy Hashem mindig „hordoz” bennünket, és gyengéden gondoskodik rólunk, ahogy egy anya gondoskodik szeretett csecsemőjéről. A lashon ha’ra minden formája közül a legsúlyosabb annak állítása, hogy בשנאת ה' אותנו, vagyis hogy Hashem rosszindulatból cselekszik; ezért állandóan meg kell erősítenünk hitünket abban, hogy כאשר ישא האומן את היונק – Hashem mindig úgy gondoskodik rólunk, ahogy egy anya gondoskodik kisgyermekéről. Bár ez a hét mind a hét napjára igaz, a Shabbat különösen arra szolgál, hogy megerősítsük hitünket Isten abszolút jóságában, és emlékeztessük magunkat arra, hogy טוב ה' לכל – Hashem mindannyiunkkal jóságosan bánik. A Shabbatra írt különleges Tehillim-fejezet (מזמור שיר ליום השבת) így kezdődik: טוב להודות לה' ולזמר לשמך עליון, להגיד בבוקר חסדך ואמונתך בלילות. „Jó hálát adni Istennek és dicséretet zengeni nevednek, Magasságos; reggel hirdetni jóságodat, éjszakánként pedig hűségedet.” A Shabbat arra emlékeztet bennünket, hogy még בלילות, az élet sötét időszakaiban is hinnünk kell abban, hogy Hashem jóságos, és csak jót tesz. Ez az üzenet különösen időszerű, amikor a Shabbat Tisha B’Avra esik. A Tehillim 79. fejezete a Bet Ha’mikdash pusztulásáról beszél, és így kezdődik: מזמור לאסף אלקים באו גויים נחלתיך – „Ének Aszáftól: Isten, idegen népek jöttek örökségedbe…” A Midrás azt kérdezi, miért מזמור – Hashemhez szóló dicsőítő ének – bevezetővel kezdődik ez a fejezet, nem pedig קינה – gyászénekkel vagy siratóénekkel. A Midrás magyarázata szerint azért, mert Aszáf hálás volt azért, hogy Isten haragját a Mikdash elpusztításával fejezte ki, nem pedig Am Yisrael elpusztításával. Bár ez az esemény kétségtelenül tragikus volt, még ez a csapás is Isten jóságát fejezte ki, mert a Mikdash elpusztításával megkímélte a zsidó népet. Ezért kelünk fel Tisha B’Av délutánján a földről, és kezdünk vigasztalást és megnyugvást tapasztalni. Felismerjük, hogy még a hurban (pusztulás) tragédiája is végső soron a javunkat szolgálta, és ez vigaszt nyújt nekünk. Ezért különösen akkor, amikor a Shabbat Tisha B’Avra esik, meg kell erősítenünk אמונתך בלילות, vagyis azt a hitünket, hogy Hashem jóságos még a sötét időkben is, hogy mindent szeretetből és jóságból, és kizárólag a legfőbb érdekeinket szem előtt tartva tesz.