Azt kívánva, bárcsak a sábát soha ne érne véget

Azt kívánva, hogy a sábát soha ne érjen véget Nagy előnye van annak, ha meghosszabbítjuk a sábátot, mind az elején – azáltal, hogy néhány perccel korábban fogadjuk be a sábátot –, mind a végén – azáltal, hogy néhány perccel később fejezzük be a sábátot. Természetesen a sábát meghosszabbításának kihívása az évszaktól függ. A nyári hónapokban nem túl nehéz korábban befogadni a sábátot, de kihívást jelent későn befejezni; télen rendkívül nehéz korábban befogadni a sábátot, a későbbi befejezése azonban viszonylag könnyű. A legmagasabb szint az, ha még télen is korábban fogadjuk be a sábátot, és még nyáron is későn fejezzük be. Ennek a gondolatnak a forrása Rabbi Yossi egyik megjegyzése, amelyet a Gemara a Masechet Shabbatban (118b) idéz. Rabbi Yossi csodálatát fejezte ki azok iránt az emberek iránt, akik – az ő szavaival – „Teveryában kezdik a sábátot, és Tziporiban fejezik be a sábátot”. Rashi elmagyarázza, hogy Teverya egy völgyben fekszik, ahol az órák feltalálása előtti időkben nehéz volt meghatározni, mikor nyugodott le a nap, mivel a hegyek eltakarták a horizontot. Ezért Teverya lakói korán kezdték a sábátot, hogy biztosak legyenek abban, hogy napnyugta előtt befogadják a sábátot. Tzipori ezzel szemben egy dombtetőn feküdt, és az ott élők későn fejezték be a sábátot, hogy biztosak legyenek abban, hogy a nap valóban lenyugodott, és valóban beállt az éjszaka. A Hid”a, a Ri Mi’gashra hivatkozva, hozzátette, hogy sábátkor gyalog el lehetett jutni e két város egyikéből a másikba. Rabbi Yossi ezért fejezte ki csodálatát azok iránt az emberek iránt, akik Teveryában kezdték a sábátot, korán befogadva azt, majd Tziporiban fejezték be, ahol az emberek későn fejezték be a sábátot. Ez a forrása annak a gondolatnak, hogy különleges jutalomban részesül az, aki mindkét végén hozzáad a sábáthoz: az elején és a végén. Rav Eliezer Papo (a Pele Yoetz szerzője) a Hesed La’alafim (263) című művében Rav Haim Vitalt idézi, aki Rav Hai Gaon alapján azt tanítja, hogy nagy értéke van annak, ha a Motza’eh Shabbaton lassan, dallamokkal imádkozzuk az Arvit imaszolgálatot, hogy meghosszabbítsuk a sábátot. Ez valóban egyes közösségek szokása. Minden perc, amellyel meghosszabbítjuk a sábátot, rendkívül értékes, ezért ahogyan törekednünk kell arra, hogy néhány perccel korábban kezdjük a sábátot, ugyanúgy arra is törekednünk kell, hogy néhány perccel később fejezzük be. Ez a hagyomány egészen Egyiptomból való kivonulásunk idejéig nyúlik vissza. Mint tudjuk, a Peszach előtti sábátot „Shabbat Ha’gadolnak” nevezik (szó szerint: „a nagy sábát”), és több különböző magyarázatot is adtak arra, miért kapta ez a sábát ezt a nevet. Az egyik magyarázatot a Maharit adja, apjára, a Mabitra hivatkozva: a kivonulás előtti utolsó sábát bizonyos értelemben „hosszú” sábát volt, olyan sábát, amely soha nem ért véget. Paró hetente egy szabadnapot engedélyezett Beneh Yisrael számára a rabszolgamunkából, sábátkor, de amikor a sábát véget ért, a nép azonnal visszatért a hátat törő munkához és a kegyetlen szenvedéshez. Az utolsó egyiptomi sábát azonban soha nem ért véget. Ez volt a „hosszú” sábát, mivel Beneh Yisraelnek nem kellett jelentkeznie a munkára, amikor a sábát véget ért. Ez kell, hogy legyen a hozzáállásunk minden héten, amikor a sábát a végéhez közeledik. Ahelyett, hogy megkönnyebbülnénk amiatt, hogy véget ér, azt kellene kívánnunk, bárcsak örökké folytatódhatna. Vágyakoznunk kell a יום שכולו שבת, azaz arra az időre, amikor a sábát soha nem ér véget, amikor soha többé nem kényszerülünk visszatérni a munkahét nehézségeihez és nyomásához. Rabbi Dov Loketch, a michigani Southfieldben található Congregation Agudas Yisrael Magen Avraham rabbija, ebben az összefüggésben elmesélte azokat az emlékeket, amelyeket édesapja osztott meg vele az 1930-as években, a lengyelországi Varsóban gyermekként átélt tapasztalatairól. Abban az időben rendkívül nehéz idők jártak Varsóban, és sokan nem tudtak megélhetést biztosítani maguknak. Rabbi Loketch nagyapjának szerencséje volt, hogy egy kis szénüzletet működtethetett, amelyből éppen csak ki tudta termelni a család szerény megélhetését. Mivel nem engedhettek meg maguknak egy valódi otthont, a család a szénüzlet mellett bérelt egy helyiséget, amely lakóhelyükként szolgált. Mindössze egyetlen szoba állt rendelkezésükre lakótérként, és éjszakánként tábori ágyakat és válaszfalakat állítottak fel az alváshoz. Az apa kora reggeltől késő estig dolgozott, szenet szállítva, a gyermekek pedig amint hazaértek az iskolából, segítettek a hátat törő munkában. A sábát az élet oázisa volt, amikor a család szünetet kapott a fárasztó és sivár munkahéttől. A szénüzlet néhány órával a sábát előtt bezárt, mire az egész család azonnal munkához látott, hogy eltávolítsa a falakon a szén miatt a hét folyamán összegyűlt vastag korom- és porréteget. Lesúrolták és lemosták szerény lakóhelyüket, az apa pedig, aki egész héten piszokkal és szennyeződéssel volt borítva, a sábátra királlyá változott. Ez az átalakulás azonban rövid életű volt. Amint a sábát véget ért, a szénüzlet újra kinyitott, és folytatódott a kemény munkahét. Rabbi Loketch édesapja visszaemlékezett, hogy késő sábáti délutánokon látta édesanyját az ablakon kinézni, amint a lenyugodni készülő napot figyelte, sírt és imádkozott: „Hashem, kérlek, még ne érjen véget a sábát. Kérlek, hadd folytatódjon a sábát még egy kicsit.” Természetesen nekünk nem kell elviselnünk az 1930-as évek Lengyelországának kemény körülményeit, sem őseink egyiptomi rabszolgasorát. Ennek ellenére nekünk is éreznünk kell, hogy nem akarjuk, hogy a sábát véget érjen, hanem azt szeretnénk, hogy örökké folytatódjon. Úgy kell tekintenünk a sábátra, ahogyan egy iskolás gyermek tekint a nyári vakációjára: számolja a napokat a kezdetéig, és azt kívánja, bárcsak soha ne érne véget. A sábát a Hashem által szeretettel nekünk adott „vakációnk”, aki minden héten biztosít számunkra egy „szabadnapot”, amikor megígéri, hogy gondoskodik rólunk anélkül, hogy dolgoznunk kellene. Ez az az idő, amelyet lelki megújulásra kapunk, ezért nagyra kell becsülnünk, és azt kell kívánnunk, hogy örökké tartson. Amint értékelni kezdjük a sábát e nagyszerű ajándékát, minden héten lelkesen korábban fogjuk kezdeni a sábátot, és később fogjuk befejezni, ezáltal a lehető legnagyobb mértékben részesülve mindabból a haszonból és áldásból, amelyet kínál számunkra.