
Embrace Shabbat
A zemirót ereje
Lectured by Rabbi David Sutton
This version was translated from the original transcript. If you notice a mistake, please click to submit corrections.
A zemirot ereje
A zemirot éneklése a sábáti asztalnál hatalmas erővel bír. Ez az erő nemcsak abból fakad, hogy a sábát tiszteletére Hasem dicséretét énekeljük, hanem az énekek szerzőinek nagyságából is. Zemirotjainkat kiváló cádikok írták, akik szentségükkel itatták át műveiket. Ahogyan Bölcseink tanítják, hogy amikor egy elhunyt tudós Tóra-szavait mondják, ajkai megmozdulnak a felső világokban, ugyanígy, amikor zemirotot éneklünk, felkavarjuk a szerzők lelkét, és hozzáférünk spirituális erejükhöz. Ezért rejtette el sok szerző a nevét zemirotjainak szövegében, például akrosztichon formájában, jelképezve azt, hogy lényük egy részét a szavakba fektették.
A zemirot erejéről egy rendkívüli történetet különböző könyvekben is feljegyeztek, és még egy népszerű dalt is ihletett.
A történet egy Dán nevű férfiról szól, aki péntek este, az ima után körülnézett a zsinagógában, hogy van-e valaki, akinek vendéglátásra van szüksége. Tekintete megakadt a zsinagóga hátsó részében egy fiatalemberen, akinek láthatóan nem volt hová mennie vacsorázni. Odalépett hozzá, bemutatkozott, és meghívta az otthonába.
Amikor a család a Salom Áléchem-et énekelte, a férfi észrevette, hogy vendége nem énekel velük. Mivel úgy gondolta, hogy a fiatalember szégyenlős, úgy döntött, nem tesz fel neki személyes kérdéseket, és ennek megfelelően vezette a beszélgetést az asztalnál, hogy vendége biztosan kényelmesen érezze magát.
Az étkezés egy pontján a házigazda észrevette, hogy vendége egy, az asztalon lévő zemirot-könyv lapjait forgatja, mintha keresne valamit.
– Van olyan ének, amit szeretnél elénekelni? – kérdezte a házigazda.
– Ma este hallottam egy éneket a zsinagógában, ami nagyon tetszett – mondta a vendég. – Valami „dodi” volt.
A házigazda azonnal megértette, hogy a fiú a Lechá Dodira gondol. Bár ezt az éneket általában nem éneklik a sábáti asztalnál, a férfi odament a könyvespolchoz, levett egy szidurt, és elkezdte énekelni a Lechá Dodit. Elénekelték az éneket, és a férfi észrevette, hogy vendége szélesen mosolyog. A következő fogás után a fiú megkérdezte, elénekelhetnék-e még egyszer, és így is tettek. Többször is megismételte a kérését, a család pedig újra és újra elénekelte a Lechá Dodit, vendégük teljes és jól látható örömére.
Az étkezés után a házigazda úgy döntött, érdeklődik vendége háttere felől.
– Honnan jöttél? – kérdezte a férfi.
– Rámalláhból – felelte a fiú.
A férfi azt feltételezte, hogy nem hallotta jól a választ, és a fiú valójában Ramlából, egy izraeli városból származik, nem pedig Rámalláhból, a Ciszjordániában található palesztin városból. Megemlítette a fiúnak, hogy vannak ott rokonai, Ramlában.
– Nincsenek – mondta a vendég. – Rámalláhban nincsenek zsidók.
– Nagyon össze vagyok zavarodva – mondta a házigazda.
A fiú elmagyarázta, hogy a neve Mahmud Ibn-es-Sarif, de zsidó.
Egy palesztin családban nőtt fel Rámalláhban, ahol arra tanították, hogy gyűlölje a zsidókat, és hogy megölni őket bátorság. Ahogy idősebb lett, azonban elkezdett azon gondolkodni, miért kellene gyűlölni a zsidókat. Miért érdemelnék meg ők jobban, mint más emberek, hogy megvessék őket? Nem azt tanítja az iszlám, hogy kedvesen bánjunk az emberekkel?
Egy idő után Mahmud apja kidobta őt otthonról, amiért ilyen kérdéseket tett fel, és kétségbe vonta ezeket az alapvető tételeket. Úgy döntött, elszökik, és a zsidók között fog élni, hogy felfedezze, valójában milyenek.
Aznap este visszalopózott az otthonába, hogy elhozzon néhány holmit és egy hátizsákot, de az anyja rajtakapta. Nagyon feldúltnak látszott, és beszélgetni kezdtek. Mahmud elmagyarázta neki, hogy a zsidók között szeretne élni, és talán még meg is térne.
– Nem kell megtérned – mondta neki. – Már most is zsidó vagy.
Mahmud anyja elmagyarázta, hogy ő zsidó, és egy arab férfihoz ment feleségül, majd Rámalláhba költözött. A zsidó jog szerint egy zsidó nő gyermeke zsidó, így Mahmud is zsidó volt.
Ezután az anyja átadott neki néhány dokumentumot – a születési anyakönyvi kivonatát és az izraeli személyazonosító igazolványát –, hogy bizonyítani tudja, hogy zsidó. Majd adott neki még valamit: egy fényképet. A képen a nagyszülei láthatók egy észak-izraeli sír mellett. Amikor megérkeztek Izraelbe, felkutatták egyik ősük sírját, és megtalálták azt az észak-izraeli Cfat városában; ezt a fényképet a sírnál készítették.
Mahmudnál történetesen ott volt a kép. Megmutatta Dánnak, a házigazdájának. Dán alaposan megnézte a fényképet, és nem hitt a szemének. A sír Rav Slomo Alkabetzé volt, a híres kabbalistáé, aki Cfatban élt ugyanabban az időben, mint az Árizál. Ő volt ennek az arab fiúnak az őse – és ő írta a Lechá Dodit.
Amikor a fiú meghallotta, hogy szent őse által írt szavakat éneklik a zsinagógában, az ének felébresztette a lelkét, és különleges kötődést érzett hozzá. Ez egy nigun ereje.
Mahmud később megváltoztatta a nevét, jesivába iratkozott, feleségül vett egy zsidó lányt, és népszerű előadó lett.
Ahogyan a rabbik óva intettek a „nem kóser” zene negatív hatásaitól, amelyre hatással van a dalszövegek szerzőinek jelleme és gondolatai, ugyanúgy lelkünk felemelkedik és ihletet nyer, amikor nagy cádikok által szerzett szavakat éneklünk. Mindannyiunkat valóban megérinthet egy nigun.
Erről a rendkívüli történetről egy gyönyörű dal is született. A dalszöveget Jechiel Spero rabbi írta, az éneket pedig Boruch Levine adja elő. A dalt a „Touched by a Niggun” című albumon rögzítették, amelyet Jochi Briskman készített, és aki nagylelkűen engedélyezte számunkra, hogy a felvételt csatoljuk ehhez az e-mailhez. Reméljük és imádkozunk, hogy mindannyiunkat megihlet ez a dal és ez a történet, és felismerjük a sábáti zemirot éneklésének páratlan erejét, hogy minket is megérintsenek szent szavaik, és felemeljen szerzőik szentsége.
