
Embrace Shabbat
Az ima különleges ereje sabbatkor
Lectured by Rabbi David Sutton
This version was translated from the original transcript. If you notice a mistake, please click to submit corrections.
A szombati ima különleges ereje
A Zohár a Vájákhél hetiszakaszban a szombatot יומא דנשמתא-nak – „a lélek napjának” – nevezi. Szombaton egy további, különleges lelket kapunk, és szombati élményünknek ezt a lelket kell fenntartania és táplálnia.
Ez az elgondolás az egyik oka annak, hogy péntek este különleges micvá a gyertyagyújtás. A Ben Is Háj a Ben Jehojadájában (Beráchot 44b) megjegyzi, hogy a szombati fények három összetevőből állnak – נר (gyertya), פתילה (kanóc) és שמן (olaj). E szavak kezdőbetűi a נפש – lélek – szót adják ki. A szombat kezdetén azért gyújtunk gyertyát, mert ez a lélek napja, amelyet egy gyertyához hasonlítanak.
Ráv Cádok Hákohén a Poked Akarim című művében hozzáteszi, hogy ezért szombati táplálékunknak elsősorban szellemi tevékenységből kell származnia, nem pedig a fizikai táplálék szokásos forrásaiból. Szombaton lelkünk kerül előtérbe, ezért „táplálnunk” kell. A lélek elsődleges táplálékforrása pedig az ima.
A Szefer Hákuzári (3. maámár) azt írja, hogy a léleknek ugyanúgy szüksége van táplálékra, mint a testnek, ám míg a testet étel táplálja, a lelket az ima. Ezért imádkozunk naponta háromszor. Amikor több órán át nem eszünk, testünk elgyengül, és éhesnek érezzük magunkat; ugyanígy lelkünk is „megéhezik”, ha több órán át nem imádkozunk. Ezért kell naponta háromszor imádkoznunk, hogy lelkünk megkapja a szükséges „táplálékot”. Ráadásul Ráv Wolbe azt mondta, hogy nehezére esett délután hatig vagy hétig várni a Minchá imával, mivel reggel korán imádkozta a Sáhárítot, és túl hosszú volt az imák közötti szünet. Ezért inkább kora délután imádkozta a Minchá Gdolát. És ahogy napközben kisebb falatokat eszünk éhségünk csillapítására, úgy lelki „falatokat” is vehetünk magunkhoz azzal, hogy a nap folyamán rövid imákat mondunk Istenhez.
Mivel az ima fenntartja a lelket, a szombat pedig „a lélek napja”, az ima különleges jelentőséget kap szombaton, és ezen a napon különösen erős. Minden zsidó nő tudja, hogy a szombati gyertyagyújtás ideje különösen alkalmas az imára, amikor az imáknak különleges erejük van. Amikor a nő meggyújtja a gyertyát, jelezve különleges szombati lelkünk elfogadását, egyedülálló lehetőséget kapunk arra, hogy imáink meghallgatásra találjanak.
Néhány évvel ezelőtt Tisá Beávkor figyelemre méltó történetet hallottam Ráv Jichák Scheinertől, egy idős jeruzsálemi ros jesivától (a Kaminetzi Jesiva ros jesivájától), amely aláhúzza a szombati ima különleges erejét.
Egy Móse nevű férfi a herclijai Nagy Zsinagógában volt, és meglátott egy fiatal, vallásos zsidó férfit, aki feltűnően hasonlított egy régi barátjára – Zalman Orenre, aki Dávid Ben Gurion kormányának egyik vezető minisztere volt. Odalépett a férfihoz, és megkérdezte, hogy Oren-e. Legnagyobb meglepetésére a fiatalember azt mondta, hogy Zalman Oren unokája.
„Ki gondolta volna, hogy Zalman Orennek vallásos unokája lesz!” – kiáltott fel Móse.
A fiatalember ezután elmesélte Mósénak annak lenyűgöző történetét, hogyan történt mindez.
A nagymamája, bár nem volt vallásos, péntek este gyertyát gyújtott, és eltakarta a szemét, ahogy mindig látta az édesanyjától. Gyermekeiért is imádkozott, ahogy minden zsidó anya imádkozik gyermekeiért a szombati gyertyagyújtás idején. Azért imádkozott, hogy olyan unokái legyenek, akik Dávid Ben Gurionhoz – egy általa nagyra becsült férfihoz – hasonlóvá válnak. Ez volt az egyetlen ima, amelyet elmondott, és minden héten elmondta, amikor a szombat kezdetén meggyújtotta a gyertyákat. Gyakran elgondolkodott azon, miért imádkozik, ha nem vallásos, de ennek ellenére hétről hétre folytatta ezt a gyakorlatot, és azért imádkozott, hogy unokái Izrael első miniszterelnökéhez hasonlóvá váljanak.
Egy napon – 5713. márhesván 1-jén (1952. október 20-án) – férje, Ben Gurion kabinetjének tagja és legközelebbi segítője, aki mindig nagy tisztelettel beszélt a miniszterelnökről, csodálattal és ámulattal az arcán tért haza. Elmondta feleségének, hogy Ben Gurion aznap Bné Brákba ment, és találkozott a Hazon Is-sel (Ráv Avraham Jesájá Karelitzcel).
„Nincsenek szavaim annak leírására, milyen hatással volt rá ez a találkozó” – mondta Oren úr. Megjegyezte, hogy Ben Gurion mindig nagyon nyugodt és összeszedett volt, ám a Hazon Issel való találkozója után láthatóan meghatódott és izgatott volt. Nem tudott leállni a róla való beszéddel, sőt azt is mondta: „Ha nem láttam volna őt a saját szememmel, soha nem hittem volna el, hogy léteznek ilyen emberek.” Oren úr és családja a következő napokban beszélgetett erről az esetről, és ez mély hatással volt a feleségére.
A következő pénteken ezt gondolta magában: „Ha Ben Gurion ilyen nagyra tartja ezt az embert, akkor bizonyára különleges személy!” Amikor tehát meggyújtotta a szombati gyertyákat, az ima, amelyet elmondott, különbözött minden korábbi pénteken elmondott imájától. Így imádkozott: „Világ Ura, legyen az az akaratod, hogy leszármazottaim Karelitz rabbi példáját kövessék. Ha Ben Guriont lenyűgözte, akkor bizonyára nagyon nagy ember.” Ettől kezdve minden pénteken könnycsepp jelent meg mindkét szeme sarkában, miközben azért imádkozott, hogy leszármazottai a Hazon Ishez hasonlóvá váljanak.
Végül a rövid, de szívből jövő ima meghozta gyümölcsét, és unokája, akit Móse abban a herclijai zsinagógában látott meg, a Hazon Is példáját követte.
„A nagymamám imája nagyon egyszerű ima volt. Nem volt nagy rabbi, és nem volt nagy rabbi felesége sem. Imája mégis meghallgatásra talált – és most van egy Tórát követő unokája.”
Ez a cádik ereje, és ez a szombati ima ereje.
Amikor Ráv Scheiner elmesélte ezt a történetet, hozzátette, hogy Pittsburgben szombattartó családban nőtt fel, de semmilyen Tóra-oktatásban nem részesült. Általános iskolába és középiskolába is állami iskolába járt, és saját szavaival: „Hasem felvitt a Holdra, majd visszahozott, hogy jesivába juttasson.” Tóratudóssá válásának valószínűtlen történetét édesanyja könnyes imáinak tulajdonítja, amelyeket a szombati gyertyák meggyújtásakor mondott, és amelyekben könyörgött Hasemhez, hogy egyetlen fia maradjon hű a zsidósághoz. „Azoknak a könnyeknek köszönhetően vagyok ben Tóra” – mondta.
Ráv Wolbe az Álé Sor bevezetőjében azt írja, hogy azért választotta művének az עלי שור nevet, mert ennek ugyanaz a gemátriája (számértéke), mint a נר נשמת kifejezésnek és édesanyja nevének – ראזא רבקה, Rosa Rivkah. Ráv Wolbe szerint kizárólag édesanyja odaadásának és önfeláldozásának köszönhette, hogy azzá az emberré vált, aki lett. Emlékszem, hogy hallottam Ráv Wolbét arról mesélni, ahogy péntek este, a szombati gyertyák meggyújtásakor figyelte, amint édesanyja érte imádkozik; ez a látvány mély benyomást tett rá. A háború előtti Németországban nőtt fel, és nem rendelkezett azzal, amit ma erős Tóra-háttérnek neveznénk, eredményeit azonban édesanyja szívből jövő szombati imáinak tulajdonította.
A szülő gyermekeiért mondott imái mindig jelentősek és erőteljesek, ám szombaton, a יומא דנשמתא-n, ezek az imák különösen hatásosak. Ezen a napon, amikor különleges lélekkel ajándékoztatunk meg, imáinkkal kell táplálnunk azt: a szellemi nagyságért mondott imáink pedig különleges erővel telítettek.
Gondoskodjunk arról, hogy szombaton az ima „táplálékával” „etetjük” lelkünket. És minél nagyobb kávánával imádkozunk, lelkünk annál erősebb és ragyogóbb lesz.
